Tépett zászlomat még meglobogtatom,
de a fegyverem már nagyon kopott.
És állok a saját barikádomon.
Üvöltve szólnak számon a vad dalok…
Mintha a világ is ellenség volna
pedig nem az, ezt én nagyon jól tudom,
De bánatom a sorsomból fakad, ha
az egyenletet jól összeszámolom.
Látom, ahogy pusztítjuk önmagunkat,
és kezünk is összenőtt már a késsel.
Agresszióval tápláljuk agyunkat,
és teli vagyunk rejtett szenvedéssel.
Lelkünket nehéz aggódás feszíti.
Unokák jövője lett bizonytalan.
Az igazságot mely barikád védi,
mert egyedül harcolni haszontalan.
A hatalmasok átlépték a határt.
Szavakból hiába építek falat.
Tettekre ki lehet, aki rátalált?
Kivel üzenhetek a múltnak hadat?
Ki az, akinek megfoghatnám kezét
egyazon szavakat harsogva egyre?
Adjátok vissza a szabadság helyét,
mert barikád épül a Golgota hegyre!
2 hozzászólás
Kedves Jenő!
Emelem kalapom nagyszerű versed előtt.
Barátsággal, Imre
“Látom, ahogy pusztítjuk önmagunkat,
és kezünk is összenőtt már a késsel.
Agresszióval tápláljuk agyunkat,
és teli vagyunk rejtett szenvedéssel.”
Remek sorok, én nyújtom a kezem és veled együtt mondom, hogy elég! Elég a pusztításból! Legyen béke végre!
Szeretettel: Rita 🙂