Milyen könnyelműn is dobálunk az égre
fellengzős, bátor és lángoló szavakat,
hogy „mindenem tiéd és nálad a lakat,
és akkor se kell vissza, hogyha majd vége”.
Pedig ismerd be, egészen sosem adod
magad. Csak azt, amit legkevésbé őrzöl.
Bőröd, tested verejtékét, ahogy gőzöl,
kezed melegét, ha odakint hó ragyog,
s odaadod szíved lázas szenvedélyét,
a mindenkor legnagyobbnak hitt szerelmet,
adod a vágyat, ami egymásba temet,
s a lelked, ami érte hullik szerteszét.
De te is úgy vigyázod néhány titkodat,
ahogy ő óvja azt, mi lénye lényege.
Hiszen igazán odaadó lehetsz-e,
hogyha nem szabad legalább a gondolat?
4 hozzászólás
Szia Netelka!
Nagyon szeretem az olyan verseket, amelyeknek van mondanivalója. Ez olyan vers. Ami a lényeg, egészen sohasem ismerjük meg a másikat, valójában magunkat sem. Szabó Lőrinc szavai jutnak eszembe: semmiért egészen… De vajon odaszánjuk-e magunkat a másik embernek csak úgy, valóban ingyen, hogy nem várunk el tőle cserébe semmit. Ezek a gondolatok jutottak eszembe szép versedről.
Szeretettel gratulálok: Colhicum
Kedves Colhicum, nemcsak hogy odaszánjuk-e magunkat, hanem, hogy teljesen-e? Hiszen muszáj, hogy megőrizzünk valamit magunkból csak magunknak – másként hogyan lennénk képesek időről időre megújulni, ha csírája sincs már bennünk, amik mi magunk vagyunk? Köszönöm, hogy olvastál és értettél 🙂
Neti
Kedves Netelka!
Ez már nem is bölcselkedés, hanem bölcsesség vagy tapasztalat.Szerintem.
Megérte elolvasni.
Ági
Örülök, hogy így gondolod, Ágnes 🙂
Köszönöm!
Erika