Nem hallom többé a hangodat
Nem látom többé az arcodat
Egy gyertyát gyújtok ma érted
Mely lassan mindent eléget – bennem
Arcomat kezembe temetem
Kezembe, hol majd megpihen
S némán nézek a keresztre
S a sírra, hol el van temetve
Az egyetlen, akit szerettem
De arcát el nem felejtem – soha
Nem látom többé az arcodat
Nem hallom többé a hangodat
Csendben lezárult két szemed
S végetért az életed – örökre
2 hozzászólás
Nagyon megrázó az írásod, talán éppen attól, hogy önmagukban mennyire egyszerünek tűnnek ezek a kijelentések. Gyönyörű, őszinte sorok, nincs benne semmi giccs. Nem is tudok mit írni, talán azt, hogy méltó módon köszöntél el Tőle, s olvasóként megtisztelve érzem magam, hogy ezt elénk tárod.
H.
Meghatóan kedves vers. A búcsú mindig fájdalmas.
Üdvözlettel,
Janó