Abszintkék égbolt dereng a város
füstös és szürke házai felett.
Az éterben bús arcú szeráfok
hada halvány reményfoszlányt keres
Vakít a nap, sírnak a sugarak,
a háztetőkön aranyláng vibrál,
a semmin át sejtelmes szél suhan
hirdetve, hogy közel az idő már…
Vérben úszik a homály-horizont,
monoton pereg az időhomok
s közeledik gyászos lován az est.
Haldokolva reszket a narancs nap
kósza árnyként süllyed a falakba
s nyelik el a komor épületek.
1 hozzászólás
Szépen vitted végig a metaforákat, nagyon tetszik a vers. Szinte láttam a naplementét. Budapest ilyen. Gratulálok hozzá!