Abszintkék égbolt lebeg a város
füstös és szürke házai felett.
Az éterben bús arcú szeráfok
hada halvány reményfoszlányt keres.
Vakít a nap, sírnak a sugarak,
a háztetőkön aranyláng vibrál.
A semmin át sejtelmes szél suhan,
hirdetve, hogy közel az idő már.
Vérben úszik a homály-horizont,
monoton pereg az időhomok,
s közeledik gyászos lován az est.
Haldokolva reszket a narancs nap,
kósza árnyként süllyed a falakba,
s nyelik el a komor épületek
2 hozzászólás
Festői, szép és hibátlan. Szereztél egy újabb olvasót.
Szépen festetted le a lemenő nap csodáját, tetszik a versed. Én is szeretem nézni, van róla versem, és képeket is gyűjtöttem róla. Érdemes figyelni, felhőmentes napokon mindig figyelem. Tehetem, mert a konyhám ablaka, ahonnan látom, éppen arra irányul, ahol lemegy a nap.
S én már azt is megfigyeltem, hogy kb. a 20. század kilencvenes éveitől mostanáig a naplemente
egészen máshol látszik, mint korábban. Sokan el sem hiszik, pedig én megfigyeltem akkor, ott,
egy fenyőfa állt és az most is ott van. Most pedig a naplemente jóval Észak felé elvándorolt, s ott látható.
Szeretettel olvastam: Kata