Mindig csak ült s énekelt
egy smaragd vizű tó szélén
bámulva a kék eget
s élvezve az arany napfényt.
Én mindig sírva ültem
a hold sápadt fénye alatt,
s csak révedezve néztem
a levelek mint hullanak.
Egy emléket sirattam,
s ő reményt énekelt nekem…
Dala tengerbe fulladt,
s végül nem marad semmi sem.
EREDETI ANGOL SZÖVEG:
Song
by Christina Rossetti
She sat and sang alway
By the green margin of a stream,
Watching the fishes leap and play
Beneath the glad sunbeam.
I sat and wept alway
Beneath the moon's most shadowy beam,
Watching the blossoms of the May
Weep leaves into the stream.
I wept for memory;
She sang for hope that is so fair:
My tears were swallowed by the sea;
Her songs died on the air.
12 hozzászólás
Kedves Balázs,
ezen a művön tipródom én is egy ideje, előveszem, félreteszem, aztán megint elő… A hölgy e versének (is) különlegessége, hogy olyan egyszerű a nyelvezete, mégis szabályos, rímes, és éppen ezt a könnyedséget piszok nehéz visszaadni, ha az ember tartani akarja magát az eredetihez.
Ami a te fordításodban a legjobban meglepett, az az, hogy szabályos verset írtál, mégsem az eredeti szótagszám szerint (ilyet lehet?). Mindenesetre jó így is…
Ami tetszik, az a 2. és a 3. versszakok, ott passzolnak a rímek is, a szöveg is többé-kevésbé hű (bár lehet, hogy a kihagyások miatt már átiratnak minősülne) és frappáns a vége.
Ami kicsit döcögős lett, az az első versszak, ott valahogy a rímek sem egészen szépek: különösen a szélén/napfényt (még valahogy a “egy smaragd vízű tó szélén […] s sütötte az arany napfény” is kicsit rímelősebb lenne), mindemellett pedig a szöveg is kicsit prózai, legalábbis az én fülemnek.
És ami még számomra hiányzik (tudatos?): az angol eredeti egyértelműen jelzi (bár muszáj is neki alanyt tenni a mondatba), hogy nőnemű a daloló egyén, nálad tulajdonképpen nem derül ki, így viszont sejtelmesebb az egész…
Nekem a végével van nagy bajom.
A dalt belefojottad a tengerbe (könnyek), ahelyett hogy a levegőben halt volna el, a könnyek – mint szó – viszont eltűnt. Pedig ez, hogy mondjuk: ‘telesírta könnyeivel a tengert’ – hangulata mián – átiratban is megállta volna a helyét. Gondolom. Ezzel egyúttal – bár későn – tudatva az olvasóval, hogy nőnemű személy dala.
Igen, igen, a végén majd még igyekszem dolgozni, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet, kedves Béla. Ugye a nyersfordítás nagyjából úgy nézne ki, hogy
,,Egy emléket sirattam,
ő reményt énekelt, ami olyan magasztos / remek / jó, stb.,
(ám) könnyeimet elnyelte a tenger,
az ő dala pedig meghalt a levegőben.
Mondjuk:
,,ám dala a légbe fulladt,
s könnyeim tenger nyelte el…”
Ja igen, kedves Gabriella, valamit elfelejtettem:
Az volt a kérdésed, lehet-e megváltoztni a szótagszámot? Elvileg mindent lehet, nem tiltja meg senki… 🙂 Komolyra fordítva a szót, a műfordítói szakma álláspontja elvileg az, hogy nem illik, de egy-két szótagnyi eltérés az eredetitől belefér.
Ugye itt első versszak: 7 – 8 – 8 -6, nálam: 7 – 8 – 7 – 8, na most talán az a két szótag plusz nem olyan nagy bűn, ha liberálisak vagyunk… Valahol a határon mozog a dolgog a műfordítás és az átköltés között. Persze biztos meg lehetne húzni, de akkor meg lehet, hogy a forma a tartalom rovására menne, bár így is necces egy-két dolog, amit még javítanék.
Röviden: szerintem sajnos kompromisszumokat kell kötni, másként nem nagyon lehet csinálni… Sokszor vagy-vagy, vagy egyik sem és torzszülemény…
Kedves Balázs,
nem akarok szőrszálhasogatni, de szerintem az eredeti 6-8-8-6 szótagszámú, s ez egy sajátos lüktetést ad a versnek, ami ugye elvész – illetve pontosabban átalakul a te általad következetesen tartott 7-8-7-8 sorokkal.
Persze tudom, hogy ezt piszok nehéz tartani, kiegészítve ugye az abab rímeléssel…
Éppen Ormi által említettek miatt szerettem volna csak átiratokat készíteni. Az angol tömörebb az anyanyelvünknél, ráadásul az embert majd’ a fene eszi, ha egy jó sort vagy rímpárt azért kell ejtenie, hogy megfeleljen bizonyos követelményeknek.
Ez tetszik, hogy figyeltek egymásra. jó hatással lehet a teljesítményre.
Kedves Gabriella!
Bocsánat, én meg hülye vagyok, mert nem figyeltem, épp rohantam, mikor a kommentet írni.
Egyébként remek példa a magyar fordítástörténetéből Szabó Lőrinc Őszi chanson fordítása. Az eredetiről ugye mindenki tudja, hogy a strófák 4-4-3 4-4-3 szótagos sorokból állnak, nála viszont:
,,Zokog-zokog 4
az ősz konok 4
hegedűje, 4
zordul szívem, 4
fordul szívem 4
keserűre.” 4
Ennyit erről. Persze Tóth Árpád fordítása ismertebb és jobb, de ezt is sokan szeretik és sokan hivatkoznak rá. Ha neki szabad volt, hm, hm, akkor nekünk miért nem szabad? Ki írja elő? Nem akarom pofoncsapni a kortárs műfordítói közízlést, hiszen az egyetemen folyamatosan annak a kánonját verik belém, de bizonyos engedményeket esetenként meg kell tennünk, ha használható produktumot akarunk előállítani.
Üdvözletem.
K. B.
Még az általában szöveghű Babits is így jellemzi saját korai fordításait: “A magyar vers volt a fontos, nem az angol vagy a francia. Az én versem volt fontos, nem az idegen költőé. Sokszor megváltoztattam a szöveget, egyszerűen azért, mert valami nekem – a magyarban – máshogy jobban tetszett” (Pávatollak, 1920. Előszó).
Na akkor átköltésre fel! 🙂
A koraiakat jellemezte így! :)))
Mi viszont még sajnos nem vagyunk profik, én legalábbis semmiképp… Majd 2-3 év múlva talán, ha addig fel nem hagyok vele, ki tudja? 🙂