Fáj a maró rés a mellemen,
Fáj, ahogyan késsel mártózol meg bennem
Mindenem –
A világod hívó szava;
Erkölcsi győzelmed kétes eredetű,
Lassan hal bennem szerelem, méla derű,
Fáj, ahogyan vagdalkozol értelmetlen,
Fáj, amikor torkomnak szegezed
a szót – véletlen
Tudat(ta)lanságod átka űz kegyetlen
Éjen át, szűrve elmém valamennyi
Mondatát passzírozva mélyen a sötétbe –
Átkozottul alágyűrve gyönge lényem
Lényednek…
Szerelemmel tartoznék, ha volna
még mit adnom…
Neked, ki megaláz, gyötör s
elbágyaszt szünetelen –
Szellemem örömtelen féke
Fogja összecsűrni
Lelkedet.
Ha csak Angyal nem száll le
Közénk és oldja fel görcsét
Szíved rejtett bugyrainak,
És szerelemmel tölti fel
Mint tintával apró üvegcsét,
Hogy keringesse áramán
Szerethető (?) tested ereinek
Útján…
3 hozzászólás
Nagyon jó megfogalmazása egy kapcsolat fájdalmának és szerelmének, az örök tilitolinak, a vagdalkozásnak…héja-nász az avaron…
Szia Klaudiám!
Reménykedem, hogy ezek a fájdalmas sorok a múltból idézettek meg, s nem a reményteli jövőt széttépni készülő hollók röptén hulló tollal íródott…
Szeretettel ismeretlen barátnéd: Evelin
Drága Evelin, amilyen gyakran látogatom az oldalt, most olvasom csak soraid. Nos, a férjemmel való szenvedélyes, de ellentmondásos és végletes/végzetes kapcsolat okán íródtak fentiek, így egészen jelenvaló volt a fájdalom… Éppen kb. akkor, amikor a kislányunk fogant… Te pedig akkor szóltál hozzá, 1 nappal, amikor megszületett:-)))
Úgyhogy az a bizonyos Angyal végül leszállt közénk…
Szeretettel üdvözöllek,
Klaudia