Nekem jó volt a csendem,
szellőt lobogtatott a kertben,
virágok szirmára ült
és úgy derült
szememre mint szépség,
illatot kínáló
szelíd reménység.
De a felrobbanó hangok villanása
krátereket és sáncokat ásva
lett mindig, mindig a csend halála.
Minden megváltozott,
rohant, vágtatott, dobogott,
agyamba mászott és kiásott
régi szitkokat,
miket rám szórtak
féktelen haragok,
mert a csendet szerettem,
mert csak a szelíd dalok
nyugtatták lelkemet,
mert szóltam,
ha ordított a gyűlölet.
Azóta is a csend
csak ő az igazi barátom,
de ha újra hallom a gyűlölet
lelkeket repesztő zajait,
újra kiállok
és újra kiáltok:
a gyűlölet kétélű fegyver:
romlásba, halálba taszít
de lelkét öli annak is
aki gyűlöletet szít,
és mint viadalra vadított kutyákat,
embert, emberre uszít.
5 hozzászólás
Szia Drága!
Tetszik, de ami különösen jó, az az utolsó versszak… Olyan mint valami idézet korábbi korokból… Ütős, igaz, szép.
Kini
Kedves Fefo, ez telitalálat! Sokak orra alá kéne tolni, hogy elszégyelljék magukat. Talán.
szia!
Nekem a "csend" ellenére ez kiálltásnak tűnik.
Jó hangos, kímáletlen kiálltásnak…
üdv
leslie
elnézést, kíméletlent szerettem volna írni.
meg még annyit, hogy erős, kifejező vers.
üdv
leslie
Kedves fefo!
Csak gratulalni tudok. Ez nagyon tetszik es mennyire igaz!!!!
Üdv.:
hamupipö