Nyákos, sóhajgó szó tör elő,
Lelkem is antik kupleráj már,
Keserű vattacukor-mező.
A szívem csordultig telt mézzel.
Mi félidegen talpakra ragadt rá,
Könnyed rumbát lejtett néhol,
Volt, hogy fény-perceken át.
Kiköpködött érzések…
S valahogy, mindig beléjük sétáltam,
Enyémnek véltem azt is,
Mit kifacsart, kitekert szívekben találtam.
S most szilánkokat könnyezek.
Hullanak a régmúlt cetli-darabok,
Utóíze minden hitnek, elvnek,
Dühöngő kis vasfű-rabok….
Nejlon zacskót húztam a lelkemre,
Kivetett testvérként botorkáltam az utcán!
Csoki helyett napfényen éltem,
Csókokra festettem a szám.
Megöltem a Poétát magamba….
Helyén nyöszörgő bohóc ugrál,
Kereszten feszül szemem régi csillogása,
Jaj, mind oda van már…
Kirabolt hajléktalan vagyok, mit tagadjam….
Szegycsontomon dobol az élet,
Koldulni járok a szép szavakért,
S ölelésért az utca-szélre.
Utam volt.
S lelkem eladtam Aphrodité fehér combjáért,
ÉS a Múzsák….Ó, a Múzsák…!
Éltető, nektarin-csókjáért.
Elvetted tőlem…
Miért érdemes volt levegőt vennem,
Más karokba űztél tudatlan,
Hiszen nem tudtál….Nem akartál követni engem.
S most itt vagyunk.
De a kerék mindig forog.
Meghalni, egy csöppet minden nap.
Tényleg….Nem olyan nagy dolog.
2 hozzászólás
Kedves Dominika!
Jó ez a vers."Lelkem is antik kupleráj már,"ez erőteljes.Nem ölted meg apoétát magadban.
Dominikás.A zárás érdekes és elgondolkodtató.Tetszik.
Ági
Nagyon köszönöm Ági!
Remélem is, hogy nem öltem meg….