Egy kósza érzés borzolja lelkemet,
Ahogy a vihar előtti szél kavarja fel,
A lehullani készülő őszi faleveleket.
Mióta először megláttalak, s kezembe fogtam a kezedet,
Szívem belerezdült s benne azóta, visszhangként hallom a nevedet.
Nem tudom még mi az, mi mágnesként vonz hozzád,
Pedig tudnom kellene, az élet anélkül múlik majd el, hogy kezem megfognád.
Tán egy régi elfeledett emlék, egy érzés kelt új életre bennem?
Egy érzés, mi a szívemet valaha hevítette, s arra emlékeztem?
Jó lenne tudni, mit hoz majd a holnap,
Tudom bánatot, vagy örömet egyaránt hozhat.
Tán szeretetre vágyó szívemben kelt életre egy csalóka délibáb?
Vagy mint mikor a Szaharában a szomjazó vándor oázist lát,
Úgy vágyik szívem is még utoljára, boldogító szép szerelemre?
Viruló puha ajkad csókjára, simogató lágy selymes kezedre?
Nem tudom hát, mit hoz majd a holnap,
Esztelen szívem e szerelmes érzésért, vajh meglakolhat?
Mégis reménykedem titkon, csendben, hogy szíved mindezt majd megérzi.
Zaklatott szívem fájdalmát, még az is csak egyre jobban tetézi,
Hogy mindazt, mit érzek, – akár véletlenül – még ki sem mondhatom.
Nem tehetem! Titkolnom kell! Lelkem neked ki nem tárhatom.