A kényszer letépte súlyos láncait,
a lélek borogatja sajgó vágyait.
Echó-nál ordítok: – A kínok elegek,
nem akarok új sebeket!
Felhők csücskét markolom
dombjaidat gyöngéden átsimítom,
pillantásom felrohan láthatárig,
s felcsigázva izgatott mámorral
vissza a mellvéd aljáig.
Ott megtorpan, megáll
– a szívem csak úgy kalapál –
a légvételhez is erő kell,
mert e csodás idillben,
éppen most az álmom vész el.
Kínzó sóhaj tör ki vulkánként,
forró láva éget el apránként,
s a könny hűsítve utat keres,
szemem szikrázón vizedre mered.
– Ó! Mennyire szeretlek! –
vigasszal itatod szomjazó lelkemet,
körém fonod az illatos nádast,
kifeszítesz vad vitorlának.
Az érzés határtalan,
a léted mennyire ártatlan,
s mily csoda vagy nekem,
általa lettél a szerelmem,
kedvesem,
egyetlen kincsem,
csodás magyar tengerem…
Semmiért nem adnálak,
szívem megszőtte hozzád
a selyemszálat.
11 hozzászólás
És ismét a Balaton. Hmmm, micsoda szerelem dúl köztetek 🙂
Szia!
Nagyon szép!
Szeretettel: Rozália
Szia!
Természetimádatod eddig is nyilvánvalóvá vált, ezzel a verssel viszont valami csodálatos himnuszt írtál Naturának, de leginkább ismét az egyik legfontosabb elemének…gratulálok!
Már rég Balatonimádó vagyok, egész kicsi voltam, mikor ez az érzés létrejött.
Gyönyörűen írsz róla, jó, hogy ilyen sokat jelent Másoknak is!
Köszi az új verset!
Üdvi: dp.
" Ő általa lettél szerelmem.
Te maradtál belőle!"
Nagyon szépet írtál hozzá… róla.
Örülök, hogy olvastalak.
Köszönöm szépen Mindenkinek, aki itt járt, s a véleményeteket is!:)
Hát, szép ez a vers,
Azért az álmod ne vesszen el!!….
Először azt hittem, emberi lány, majd kisült, hogy tenger – vagyis tó!
Nagyon jó, ez is tetszett nekem.
Köszönöm szépen Dóra és Kata!:)
Szia!
Az egész szép, de az utolsó három sor gyönyörű!
Kedves Inesita! Nagyon köszönöm!:)