Ich habe schon, so vieles ausprobiert
bis jetzt ist mir, nie etwas gelungen,
dabei habe mich schon öfters blamiert
der Tod hat mich fast verschlungen.
Bei der Erziehung verlor ich die Wette
seitdem habe ich keine einzige ruhige Nacht
wenn ich meinen Sohn richtig erzogen hätte
könnte die Enkelin küssen, die so herzig lacht.
Eine glückliche Familie wollte ich haben
die dass das Alleinsein nie erleben müsste,
es gibt im Leben geheimnisvolle Gaben
wo jeder Mensch sein Schicksal verbüsste.
Der grössten Enttäuschung meines Lebens
war damals, wenn mich Pensioniert habe,
seitdem bin ich für die Eltern meiner Enkelin
nur ein alter, komischer schwarzer Rabe.
Einmal habe ich verzweifelt versucht
meinen Kummer in Alkohol niederzusaufen,
die schwimmen aber wie die Forellen
zurück blieben nur, die starken Kopfschmerzen.
Dann wollte ich meinen Kummer, als Gedicht niederschreiben
aber das war auch der zweite grösste Reinfall meines Lebens,
die Buchstaben kennen, heisst noch nicht Gedicht zu verfassen
wer die Rechtschreibung nicht kennt, dann ist alles vergebens.
In der ewigen Kunst der gemalten Bilder
gibt es überall die sogenannte naive Malerei,
warum gibt es in ungarische Literatur
für die einfache Mensch, die Naive Dichterei.
Dann könnte ich das schreiben, viel einfacher haben
könnte die Wörter, von den einfachen Leuten brauchen,
anstatt des Worts sauber, könnte suuber schreiben
und könnte meine ewige Angst, endlich abbauen.
Mit dem lernen habe ich meine Enttäuschung,
je mehr ich lerne, fühle ich mich immer nur dümmer,
renne nach vorne, bin ganz nahe den Abgrund
und fühle mich dann wie ein besoffener Stümper.
Anton Muci
Az örökös vesztes
Megpróbáltam már sok mindent
nekem még semmi sem sikerült,
volt közötte már több olyan is
ami majdnem az életembe került.
A nevelésben elhibáztam valahol
nincs most egy nyugodt éjszakám,
ha én a fiamat jól neveltem volna
szabad volna szeretni az unokám.
Egy családot akartam magamnak
egyedüllétet, soha meg ne ismerje,
vannak néha ismeretlen hatalmak
engedik, embert a sorsa had verje.
Az eddigi életem nagy csalódása
amikor végre nyugdijban mentem,
a szeretett unokám szülei számára
azóta egy nemrendes ember lettem.
Egyszer már azt is megpróbáltam
alkoholba akartam fújtani bánatom,
de a bánatok azok kitünően úsznak
ami megmaradt, a nagy fejfájdalom.
Gondoltam bánatom papírra vetem
de avval is csak kudarcot vallottam,
betüket ismerni az még nem írás tudás
helyesírást azt én soha sem tanultam.
Képeknél, a festők híres művészetében
létezik az úgynevezett naiv festészet,
miért nincs a világ irodalomban
az egyszerű a naiv költészet.
Akkor nekem sokkal egyszerübb volna
tudnám a nép szavait használni,
az helyett, jött, írhatnám, hogy gyütt
nem kellene soha, engem le pipálni.
Tanulok naponta, de mindig egy nagyot csalódtam
mennél többet tanulok, látom mily keveset tudok,
törtetek előre, de már oly régen egyedül maradtam
úgy érzem magam, mint az elhagyott zarándok.
Mucsi Antal
Megpróbáltam egy régebbi saját, az unokámnak németül írt versemet, magyarra forditani.
6 hozzászólás
Kedves Tóni!
Nincs örökös vesztes, csak olykor hibázik az ember. A gyermekeinket pedig csak megpróbáljuk "terelgetni", de sosem biztos hogy jól vagy rosszul tesszük, viszont mindig szeretettel tesszük. 🙂
Gyakorta valóban elhagyottnak érezzük magunkat, még akkor is, ha nincs rá különösebb okunk.
Örülök, hogy az Unokádnak is írtál verset. 🙂
Szeretettel! pipacs 🙂
Kedves Tóni!
Ez egy kis önéletrajzi mű. Nem is akármilyen. Nagyon tetszik.
Tesszük a dolgunkat, olykor hibázunk, de mindig a jó szándék vezérel. Ne ostorozd magad.
Sokan vagyunk így, magányos zarándokok…
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Most már csak örülök. A korbácsolás ideje, hála Istennek a múltté, nagyon sok verset írtam akkor róla, mind németül, mert mindig csak az volt a reményem, ha egyszer felnő, és elolvassa a verseimet, akkor meglátja milyen volt a múlt a mi számunkra. Ma már kezd gagyogni magyarúl is, csa a két hét hosszú még neki ameddig nem látjuk egymást, és mostmár azokat a verseket is átfogom forditani magyarra, amelyeket akkor csak németül írtam. Az egy négy keserves év volt, több mint negyven évig vártam az unokámra, és amikor végre meglett, nem vot szabad látni sem.
Köszönöm, hogy olvastál, és
üdv Tóni
Kedves Pipacs!
Azt hiszem, az életnek hálás lehetek, hogy a menyem olyan igazi, már nem mondom, hogy mi volt. de amióta elváltak, nemcsak, hogy újra van fiunk, hanem olyan lett, hogy egy ilyen gyereket mindenki csak kivánhat magának. Pedig milyen kétségbeesett voltam évekig, sem a fiamat sem az unokámat nem láttuk, sőt mindennek én voltam az oka, mint ahogy írtam is sokszor. Most még azon is van, hogy vegyünk ketten egy házat, hogy öregségünkre ne maradjunk egyedül. Évekig megértettük egymást,és most ismét úgy van, Amikor elkapja a kislányt, sokszor egyenest ide jönnek, mert az unokám ide akar. És tudod mi a legnagyobb örömöm, amiért én a menyemnek nem voltam normális, mert mindig vicceltem és dudoráztam, az unokám pontossan olyan lett. Állandóan dalolászik. és mindig vamit mesél, amikor megkérdezed Amy, igaz ez? Akkor csak huncutul mosolyog és mondja, nem, csak én találtam ki.
Azért is fordítottam át, mert remélem mire megtanul ovasni, már magyarul is fog tudni.
Üdv Tóni
Kedves Tóni!
Mélyen együttérzek veled! Nekem a 4 unokámmal jó a kapcsolatom, de közülük 2 Bécsben él, velük ritkábban találkozom. A 10 éves Lily a Balatonnál nyaralva írt 2009-ben egy "verset", persze németül, amit én magyarra fordítottam. Nagyon tetszett neki. Fenti versed megható, őszinte vallomás, egy apa, nagyapa panasza. Remélem, azóta a te családodban javult a kapcsolat, mert egy szerető nagypapát nem tud senki pótolni…
Üdv: Dávid
Kedves David!
Hála a jó Istennek, a négy éves "inkvizició" véget ért, úgy látszik ami a kapcsolatot illeti, úgy a fiammal, úgy az unokámmal még jobb is lett. Az ember az életben is mindig akkor tudja meg úgy igazán, mije is volt neki, amikor azt a valamit elveszti. Most már kezd egy kicsit magyarul is beszélni, habár meséli, hogy az anyja mindig azt mondja neki, hogy ne tanuljon meg magyarul. Tehát én mindig azt szoktam mondani, az kis aranyos kis borjú kinn a mezőn, az sem tehet róla, hogy az anyja egy szarvasmarha.
Nekem azért is volt olyan rossz, mert sem nagyapám, sem nagyanyám, de még apám sem volt, igaz az anyám élt, de állandóan egy tüdőszanatóriumban volt, ami engem megpecsételt, hogy egy TBC-és gyerekkel senki sem akart barátkozni, és mindenhonnan ki voltam tiltva. Ezért is mondtam mindig, majd ha én nagyapa leszek, majd akkor. Igen, és akkor majdnem belebolondultam. De meérte, mert ma megkapot tőlük minden szeretetet.
Köszönöm, hogy olvastál, és
üdv Tóni