Hajnali harmatban mezítláb
állok a derengő fényben.
Az ébredő élet magába szív,
vele áradok szét a légben.
Sugárzok – most a fény vagyok,
lebegek – most az illat,
orgona ágán a lenge szél
most egyedül engem ringat.
Még nem dalolnak a madarak,
most még csak én szárnyalok.
Néhány tűnékeny, múló percre
azt hiszem, boldog vagyok…
7 hozzászólás
Ez nagyon szép!
Elringatott pár pillanatra versed. Örülök, hogy ezzel a verseddel kezdtem műveid olvasását…de kíváncsi lettem a többire is 🙂
Éva
Köszönöm Évi…:)
csatlakozom az előttem szólóhoz abban hogy tetszik 🙂
Köszönöm, sanna, hogy olvastál, és hogy tetszett 🙂
…tündéri könnyedségű a versed:)….és hl a balláb?:)…szia:)
tényleg nagyon jó, nagyon percíz, ahogy lággyá tetted a verset!
üdv,
ab
Felemelo elmeny volt olvasni, gratulalok!