Egy régi-régi nap

Ezer mese fogant szelíden életén,
Olyan volt a kertje is, mint egy vadregény.

Szőlőt metszett, kapált, árvácskát öntözött,
Elbújtam a bokrok s az almafák között,

Kosárban diót leltem – sajnos, mind avas.
Forró volt a naptól a rozsdás hintavas.

Sürgölődtem körötte, jó, hogy kint mosunk,
Kerítésről figyelt az álmos cirmosunk.

S ott volt a rózsa, napsárga, kert királya,
Elvarázsolt éke, büszkesége, bája,

S amíg dúdolgatva az udvart seperte,
Ékét veszítette hirtelen a kertje.

Szégyellős-riadtan, szólni alig mertem,
„ Szeretlek, Nagymami” , s elakadt a versem,

Könny futotta szemét… öröm volt és bánat,
Elárvult, hűlt helyét nézte rózsájának,

Simogatott s láttam, könnye ahogy pereg,
Átölelt és súgta: „agyoncsaplak, gyerek”…