Ott láttam meg a srácot,
Ahol megkóstoltuk a túlvilágot.
Odakint ezerrel tombolt a nyár,
Idebent a levegő,meg-meg állt.
Alig negyvenkét évnek háttal,
Feküdtünk együtt,a pokol kapujában.
Nyögni s ordítani kéne,
De nem jött könny,csak nevetéstől szemébe.
S ott álltunk fájdalomtól fekve,
Egymás poenjába belefelejtkezve,
A csoda járt ott ágyról-ágyra,ahol mi,
Feküdtünk együtt,a pokol kapujában.
Gyöngyöző Heineken,egy szál cigeretta,
Ezt hagyta múltunk emlékül vissza.
Másképp láttuk ott fekve a világot,
Borzalmas rémálom amit ott kiálltunk.
Jó kedv és nevetés hagyta el az ágyat,ott hol mi,
Feküdtünk együtt,a pokol kapujában.
Megborult köröttünk az idő,
S ott feküdtünk ketten,én és ő.
Lopva néztünk néha egymás szemébe,
A reményt kerestük a halál közelében.
Mosolyogva talált tekintetünk egymásra,ott hol,
Feküdtünk együtt a pokol kapujába.
EPILÓG
November van és én,itt állok az őszi avaron,
Kis temető mélyén,szívem csak úgy zakatol.
Virággal kezemben,sírkő előtt állva.
Itt nyugszik teste,de a lelke mennybe szállva.
Annak a srácnak,kivel mi ketten,
Feküdtünk együtt,a pokol kapujában.
Malustyik Misi emlékére,ki megtisztelt rövid időre barátságával.
5 hozzászólás
Kedves Zsolt!
Végtelenül szomorú ez a vers, tele fájdalommal.Nem igazán értem mit akarsz ezzel a mondattal kifejezni Lopva néztünk néha egymás szemébe,
A reményt kerestük a halál közelében. Teljes reménytelenség, életuntság,halálvágy nekem ez jön le a versből.Remélem tévedek?
Kedves Ági!
Pont az ellenkezőjét látod benne.A remény és a vidámság volt a jellemző ránk, annak ellenére,hogy a leghalálosabb kór ellen küzdöttünk. Zengett a folyosó a nevetésünktől és ez mindenkit megdöbbentett. Egyáltalán nem adtuk fel, sőt küzdöttünk.
Nekem meg az jön le, mintha együtt harcoltatok volna valahol és reménykedtetek, hogy élve megússzátok, aztán Ő mégis elment valamikor, valahogy….
Nagyon jól látod szusi, ez bizony így történt sajnos.
Kedves Zsolt!
Örülök hogy neked sikerült legyőznöd a leghalálosabb kórt. Küzdeni kell 🙂 még akkor is ha kevés az esély…