(A szobában)
Ma nem kíváncsi rám senki sem,
szobám sötét, az ajtó bezárva.
Keress fel engem, nyiss rám csendesen,
ne érezzem magam úgy, akár egy árva.
A falak között néma hang lakik.
Bogár se zümmög, semmi nem nyikordul,
homlokom a gondok ráncosra színezik,
s kulcs helyett a zárban csak a fény mi fordul.
(Kérdésre)
Nevettem egykor, s úgy gyöngyözött,
mint sziklaszirten a permetet lehelő,
lágy bugyogású áttetsző víz.
Alatta kövek csengik a kérdésre az
odapattintott, reszketeg választ:
nem érsz ma haza.
(Nem talállak)
Az ágyam üres, a takaró összegyűrve,
lent levelek vacognak, ősz didereg.
Így keresnek a bús hidegek.
Párnámra kicsiny álomfolt ragadt rá,
mint belőled egy darab, emlékezetül.
Magányos árnyék a falra vetül.
(Nélküled)
Sóhajt a hűs levegő, egymaga.
Nem bátor, de erős a dallama,
reccsen a padlóm, mindig egyedül.
Az ablak alatt az éj súg, hegedül.
3 hozzászólás
Ez gyönyörű. Fájdalmas, tapintható benne a magány. Nagyon tetszenek a képeid, különösen a “kulcs helyett a zárban csak a fény mi fordul”, illetve ez a két sor:
“Párnámra kicsiny álomfolt ragadt rá,
mint belőled egy darab, emlékezetül.”
Gratulálok!
üdv: banyamacska
Kedves Miléna!
Annyira szomorú, fájdalmas, az egész tested, lelked beleszőtted a sorokba. S ettől lüktet és él az összes sor.
Gratulálok: A.
Szia Miléna! 🙂
Nálad próbálom ki az új “Véletlenül” működését.
Örülök, hogy megtaláltam ezt a régi versedet. Azóta egész máshogy írsz.
Jó volt ide benézni. 🙂
Szeretettel: Kankalin