Megőrült a világ
És már nem értem magam
Mert valahogy minden a feje tetejére állt
Kinézek az ablakon és figyelem a fák lombját
S mégis egymagam vagyok.
Gondolkodom, érzek
Mint mindenki ki valaha e földre lépett
De csendben mégis a könnyem fojtom el,
Mert a belül égő lángot valahogy épp most oltom el,
Szótlanul.
Csak hallgatom ahogy az óra újra kettyen
Ahogy telik az idő minden egyes percben
Anélkül hogy tudnánk, vagy akarnánk tudni
Mert jobb az életet némán lefutni
Olykor fájó csendben.
Bámulom a felhőt, a vihart,
Ahogy villám cikázik és esőt a földre hajt.
Érzem ahogy elfogynak a gondolatok.
S teljesen egymagam vagyok,
Szótlanul,
Olykor fájó csendben.
3 hozzászólás
Versd is olyan halk, vissahúzódó, mint ahogyan leírod saját természetedet a bemutatkozásodban. Elmélkedésedet jó gondolatokkal töltötted fel. Szerintem – szabad versnek elfogdható – bár igyekeztél egyforma külsőt kölcsönözni vesednek. Bátran írjál, de javaslatom, hogy mások munkáját, prózáját, verseit is olvassad. Ha ezt teszed, a Te adtlapodat is többen fogják látogatni. Egyébként az olvasással, mások stílusát megismerve, sokat lehet tanulni, fejlődni.
Szeretettel: Kata
Igazából szoktam mások verseit is olvasni, csak ritkán szólok hozzá, mindenesetre azért köszönöm a javaslatot 🙂 Jól esett.
Kedves Noir!
Szép, szomorú, fájdalommal teli vers, vallomásnak érzem, a szívemig hatolt! Bár ki tudnál lépni ebből, kinyitni, kitárni azt a képzeletbeli ablakod, még akkor is ha odakinn, nem mindig süt a nap…
Szeretettel: Rudy