Ülj ide mellém, az ágyra,
hadd lássam mosolygó arcodat!
Leéltem e világban közel huszonhét évet,
de szebbet egy mosolygó lány arcánál sosem láttam.
Nyugodj meg, nem csinálok semmit!
Egyáltalán nem érintelek meg.
Tudom, terhes számodra e vonzalom,
pedig oly szívesen fognám meg a kezed!
Nem számít más, csak a gyengédség.
Ez az egyetlen segítség.
A szerelem és a szenvedély ölhetnek,
de még túl fiatal vagy, nem értheted ezt.
Mindenki egyedül van, aki érez,
bár tudom, önző is vagyok.
Mintha ösztönösen kívánnám, ami nem az enyém,
mintha zsigeremben forrna a hiú birtoklás vágya.
Nem hiszek a boldogságban.
Nem hiszek a családban.
Csak az egyedüllétben hiszek.
Néha mégis kell egy csók, hogy adhassak valamit.
Nem akarok szűkmarkú lenni.
Egy célom van: befejezni a munkát.
Csak egyetlen embernek örömet szerezni,
úgy, hogy egyedül vagyok. Ez az önzés. Reménytelen.
A gonoszság mindig elnyomja a jóságot.
Sírni szeretnék, mennyire gonoszak vagyunk.
Csak azért élünk, hogy másokat bántsunk.
Hogy földbe tapossunk,
utána pedig élvezkedjünk.
Gyűlölet. Uszítás. Meg nem értés. Harc.
Ennyik vagyunk.
Néha többek, de sokszor kevesebbek.
Írni szeretnék, aztán hallgatni.
Még húsz vers. Talán harminc.
Aztán hallgatni. Hallgatni örökre.
Vagy írni. Be kell fejezni az életművet.
7 hozzászólás
Épp írni akartam, hogy olyan prózavers szerű, mikor is rápillantottam a műfaji kategóriába, amibe tetted. 😀
Kedves Tamás!
Elgondolkodtató a versed.Csupa lemondás, csalódottság.Vétek lenne hallgatni nem írni.
Szerintem. Írj még sokat.Érdemes.
Üdv:Ági
Kedves Tamás!
Én így ismertelek meg téged. Téged. aki mint én is, nem a pontgyüjtésra irja a vrseket. hanem az emberek elé viszi, azt is ami nem romantikus, azt ami mindennap körülöttük nincs rendben, azt aki az Istentöl kapott tehetségével megpróbál segiteni az embereken. Nem az emberiségen kell segiteni, hanem az egyes embereken. Ideje volna már, hogy a nagyok is belátják,nem az embiségböl áll egy nemzet, hanem egy-egy boldog megelégedett családbol. Nem a nagy szavak fontossak az emberiséhez, hanem az egyszerű őszinte szavak embertöl-emberhez. Örülök, hogy ismét olvashattam,egy "Tamás" verset.
üdv Tóni
Kedves Csaba!
Ez a "vers" annyira nem vers, hogy besorolhatnám a próza kategóriába is, teljesen fölösleges ez a tördelés.
Csak engedtem, hadd jöjjenek belőlem a gondolatok. Néha ilyen is kell.
Üdv.:Tamás
Szia Ági!
Nincs benne olyan sok lemondás, inkább csak a realitás, kiegyezés a sorssal.
Én többet csalódtam magamban, mint a világban.
Egyszer muszáj lesz abbahagyni az írást, ha eljön az ideje.
Nem szabad a végtelenségig húzni, nincs annyi tehetségem és mondandóm.
Köszönöm szépen.
Üdv.:Tamás
Kedves Tóni!
Igazad van, ha csak a pontgyűjtés lenne a célom, már rág abbahagytam volna az írást.
Az emberek tetszése, a dicséret, az elismerés olyan, mint a rossz drog, eleinte szédít és elkábít, idővel viszont kielégületlenséget és csalódást okoz, mert folyamatosan növelni kellene az adagot, ami nem lehetséges. Sokan ebbe a csapdába esnek, csak a közízlést akarják kiszolgálni, és ezért soha nem bontakozhat ki az egyéniségük.
Nem tudom kiszámolni az emberek ízlését, épp ezért csak írom a "Tamás" verseket, amíg értelme van, és tudok valamit közölni az emberekkel.
Jelentőset úgysem tudok írni, hisz nincs hozzá tehetségem, de talán egy-két embernek valóban adhatok valamit.
Köszönöm a véleményed.
Üdv.:Tamás
Üdv.:Tamás
Kedves Tamás!
Annyi minden van ebben a versben. Sokszor én is érzek így. Azok a szerzetesek jutnak eszembe, akik söprik maguk előtt az utat, hogy még egy apró bogárra se lépjenek rá, annyira tisztelik az életet.
Egyedül vagyunk, az biztos. Senki más nem érezheti, ha valami fáj, másnak lehet, hogy nem is úgy fáj. Megszületni is csak egyedül születtünk meg és meghalni is egyedül fogunk. A közte lévő időszak harc, néha saját magunk ellen, néha a világgal, aztán senkivel.
Két hozzászólásban is írod, hogy nincs elég tehetséged. Szerintem van. Írni pedig mindig lesz miről, mert annyi mindent tapasztalunk, akár egy nap alatt is.
Aztán… most téged foglak idézni: "A boldogság pedig mindenkinek jár, Neked is!".
Üdv.:
Daniella