Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül
a part bársonyos, gyönge fövenyén,
s csak érzi a tengert ott legbelül –
olyan vagyok nyáresték idején.
Csak hallgatom az est zizzenését
– tán rebbennek angyalok, ördögök -,
sejtem csupán, mint szalad szerteszét
ezer álom a függönyök mögött.
Látnom sem kell, tudom az éjszakát,
ahogy egybemossa a színeket,
s érzem, hogy csukott szemhéjamon át
megszöknek a tegnapi fellegek.
2 hozzászólás
Szép és érdekes vers. (üdv. Á.E.)
Köszönöm, Emil.
Erika