Domb csupán, de néki hegy marad
a Duna menti, náddal szőtt lapályon.
Alkonyul. Pihenj! – üzen a nap,
s présházajtóra rőtszínű fénymázt von.
Szót fogad. Teste lócán keres
kis megnyugvást. Kapája falnak döntve.
Elmereng, ellágyítja a csönd,
hogy álmába temetkezne – örökre.
Szombaton a hobbi-nemzedék
felruccanhatna. Régen látta őket.
S képzeli: rajta már az segít,
ha sírján városon vett szegfű nőhet.
Csaholás. Valódi szürkület…
Maradt-e még az elcsempült pohárban?
Remegő kezével érte nyúl,
s kortyint egyet e savanyú magányban,
majd felvidul, hogy nincs még itt az ősz,
és azt hiszi, szívében is csak nyár van.
3 hozzászólás
Mintha nagyapámat fedezném fel a versben, ahogy a szőlőben dolgozik, majd megpihen. Szép versed felidézte az emléket. Köszönöm.
Köszönöm Colhicum! Egy kicsit a nagyapámból, egy kicsit másokból gyűrtem össze
alakomat. Tulajdonképpen tipizálni akartam. Remélem, sikerült. Cs.J.
Kedves soltissimo!
Nagyon jól sikerült a feltett kép.
Gratulálok.
Bennem is élnek a felvidéki szüretek emlékei, a puttonyozástól a kádtaposásig, sotózáson át, és a sok musttól a Wc-re szaladgálásig, minden, minden megragadva bennem él, csak hát azóta az idő 60 évet ugrott.
Barátsággal, Futóinda.