Előttem a hegyek s a kéklő ég,
egy tündéri arc s a messzeség.
Vaskos hóban tiprom az ösvényem,
és vele együtt a fájó emlékem.
Elmegyek én, el minél messzebbre,
ahol boldogság nyugszik keblemre,
ott majd simogat két puha karod,
melengeti szívem édes mosolyod!
Forró csókod ébreszt minden reggel,
amikor a Nap álmosan felkel,
ölelő karjaid közt pihenni,
szép szavakat füledbe suttogni.
1 hozzászólás
Nagyon gyonyoru verset irtal ujra.