Vén bükkfa lombernyője alatt
markolta a láncot,
s nézte azt a halott madarat,
mi annyira fázott,
hogy testén hókristályok jártak
bűvös balett művet,
de a gyönge veréb tán’ fáradt,
hogy nem táncol hűen.
Lehet, hogy csak alszik…
Kezei vörösen izzottak,
de a vaskarika-
mindahány- a nyers húst vonzotta,
hisz abból volt hiány,
mit rozsda oly’ régen nem látott,
hogy emlék is fakón
dereng, de a vérbe mártott
fogak hitvány csalók.
Lehet, hogy hazudnak…
Sötétségbe burkolta arcát
ködfelhős éjszaka,
hol borzasztó emlékek marják,
s követi rémalak
szörnyű kínok vad tengerében,
de őszinte csengés
lapul meg szíve rejtekében,
ám hangja most kevés.
Lehet, hogy rég halott….
3 hozzászólás
Néha én is elmerengek, úgy hogy észre sem veszem. Bár nem a hintán és egészen másról. Jó lett a versed. Tetszik!
további jó merengést, máshol és egészen másról -.- am. köszi, örülök.
Az első két versszak nagyon magával ragadó, erősek a képek, az utolsó nekem kicsit kilóg a sorból. Ennek ellenére nagyon tetszik ez a vers. A címéből valami egészen mást vártam, valami jóval könnyedebbet. De egyáltalán nem baj, hogy nem úgy lett…
Gratulálok!
üdv: banyamacs