Már elzúgtak zajos évek,
a csend is egyre mélyül.
Bősz lángok égnek hidegen,
majd kialusznak itt belül.
Régi pátoszok víg illata
oszlik már ódon végtelenbe,
arcod köré font rózsák szobra
reped,nem sóhajt pír-szíve.
Kéken síró pennák őrzik
marcangoló falcs szerelmed,
hazug vallomásban fénylik
sebeim fölött nevető szemed.
Árnyékomon taposva sétálok,
lépteim alatt fájnak az évek
múltat kémlelni visszafordulok:
merre zúgtatok ti zajos évek?
1 hozzászólás
Nagyon szép ez a vers….hát igen, az ifjúság lelkesedése jutott eszembe…De szerintem nem érdemes mindig visszafordulni, ha mégis, inkább a jóra kell gondolni, hogy honnan hová jutottál. Nem szabad hiányolni a múlt mozgalmas világát, mert minden nap lehet mozgalmas, csak úgy kell élni. Az utolsó versszak nagyon hatásos.
Tetszett az írásod!
H.