Hogy miért?
Nem tudom. Én sem értem.
Kérdezik sokszor: ki vagy te?
A válaszom kissé hamis, s mégis…
Mégis elhiszem. Elhiszik.
Egy lány, ki önkéntes számüzetésben fullad bele az álmokkal, reményekkel teli unalom sivár rengetegébe.
Fáj az elképzelés, s mégis…
Elhiszem. Elhiszik.
Homályba vesző tekintetek vádolnak ezért, s bukásom teljes tudatában ezen változtatni nincs jogom.
S ha lenne…?
Nem tudom, élnék-e vele.
Csak bolyongok, mint bús idegen…
Tudatom azt súgja: "Menekülj! Neked más a végzeted, nem lehetsz így – egyedül!"
Nem értem.
Esőfüggöny takar, s látod, most is rímbe vész minden szavam.
"Bűvöletben élsz." – mondják jogosan…
Elég! – kiáltom, s tűrőképességem végső határát észlelvén kitör belőlem az amúgy is régóta lelkem mélyén ólálkodó, mindent elsöprő, fatális kétségbeesés.
Hiába minden küzdés.
Én akartam…
Megpróbáltam…
De nem ment.
Pedig elhittem. Elhitték.
4 hozzászólás
Szia Adrienn!
Érdekes versed… stílusod… gondolataid…
Elhiszem, hogy nem találod önmagad… Te is elhiszed?
Kétlem… Azt is, hogy elhiszem:)!
Én elhittem 🙂
Mert elhitték… 😀
De inkább befejezem, még mielőtt túlságosan belekeverednék saját szavaimba 😛
Kedves Adrien!
Nagyon jó témákat választasz a verseidhez. Azonban kicsit jobban figyelj a formára is. Iyen, ennyire változó rövid-hosszú sorok lerontják a tartalmat is. Egyik versednél már bővebben kifejtettem, nem akarok ismételni.
Viszont tehetségesnek mutatkozol vers-írásnál.
Szeretettel: Kata
Köszönöm az értékelést.
A sorok szándékosan ilyenek. Igazából nem is nevezném emiatt versnek, inkább már a prózai mű felé hajlik. Nem tudom minek nevezzem.