Éjsötét az égbolt, csillagvirággal szórt,
arra járva, kötök belőle egy csokrot
drága szüleimnek; sírotokra rakom…
az éjszakában a legszebben ragyogjon.
A vén Hold is felkel ósdi nyoszolyából,
felismerni vélem, kedves mosolyáról.
Hány évezrede már, égi útját járja…
hírt sem hoz, nem visz el, őt senki sem várja.
Álomból ébredve a holdfény hívogat,
két karjában ringat, kedvesen simogat.
Mintha hajítana jéghideg márványra…
kába álom után, könny hull a párnámra.
12 hozzászólás
Csodaszép!
fájó!
Szeretettel:sailor
Köszönöm szavaid!
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Szépen ötvözöd a hold magányát a sajátodéval ebben a szomorú versben.
Szeretettel: Klári
Köszönöm szépen, kedves Klári.
Szeretettel!
Ida
mélységekbe vittél. szépszép. szeretettel
Köszönöm szépen, Andy.
Örültem!
Szomorú a versed mélysége, de gyönyörűen tálalva, kedves Ida!
Gratulálok!
"Mintha hajítana jéghideg márványra…
kába álom után, könny hull a párnámra."
Szeretettel: Ica
Nagyon köszönöm. Jól estek szavaid, kedves Ica.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szomorú, szép és megható a versed. Egyet értek Icával, az utolsó két sor a versed koronája.
Judit
Köszönöm soraid, kedves Judit, és hogy itt jártál.
Örültem!
Ida
Kedves Ida !
Azt hiszem elég ha annyit írok ide, hogy megkönnyeztem a versed …
Szeretettel ölellek: Zsu
Köszönöm szépen, drága Zsu.
(értem is, hogy miért…)
Ölellek szeretettel!
Ida