mindig csak a végét várjuk.
viasz-könnyek között fásult
lila foltok andalítva.
én eltettem a masnikat.
üres kávéscsésze. léptek
összetörve a szemétbe.
s tegnapból tanulva ismét
öltjük bánat sziklaingét.
kenyérszéle szolgasorban,
de a föld, hogyha fellobban,
nem oltaná el az ember.
gúnyos unalommal nem mer
meghalni, inkább csak firkál
sírkövére örök mintát.
s a tűz mellett dideregve
a régmúltat kinevetve
sóhajt. évek összefolynak,
sűrű, színes iszapfolyam.
de mi ez, ha nem szivárvány?
csak terjeszkedő sivárság.
elsikítva minden titkát
napfényre cserélem tintám,
s én is órámon számlapot
bámulom. meddig várhatok?
Ez csak tinta
By dende
3 hozzászólás
Nagyon jól elkapott hangulat!
Szeretettel: Rozália
Absztrakt 🙂 de annak igen jó!
Félretettél néhány szabályt… ez ennek a versnek jót tesz, mert az is kifejezi a dolgok lényegét… hiszen, ha mindig csak a végét várjuk, akkor miért is tennénk oda akár csak a mondat elejét is…
Már a címmel jelezted, hogy… ez csak tinta… és mégis, mennyi minden van benne… egy egész élet talán? 🙂
Tetszik a ritmusa… ahogy visz előre…
Ezt a verset érdemes többször is elolvasni, és jól belenézni a mélyébe!
Gratulálok!
Szeretettel: barackvirág
Számomra nagyon idegen, hogy írásjeleket ugyan használsz, de nem tartod be a kis és nagy kezdőbetűk szabályát.
Talán ez is az absztrakció részét képezi, de nekem nem tetszik mindenütt tagolása.
Egyébként igen eredeti a stílusa, és nyilván mély mondanivaló van mögött, de úgy érzem, ezen még több helyen lehetne csiszolni, és akkor egy elég ütős írás lehetne.
Több van benne.
Üdv.:Tamás