Zsebre tett kézzel, behúzott nyakkal törtet
előttem a fagy, bakancsa koppan a járdán.
Szürke kabátja alól jeges szél szökik,
durván arcomba mar, majd sietve továbbáll.
Kezem ökölbe szorul, s ajkamon jéggé
dermed a szitok, ahogy a bús égre nézek;
viselős fellegek terhüktől jajdulnak,
duzzadó melleik a kéményekbe érnek.
Vajúdnak a napok, tél van születőben,
zúzmarát könnyezik az ablakra a reggel.
S míg más ujjongva köszönti a holnapot,
rám hályogként feszül a közelgő december.
2005. november 15.
4 hozzászólás
Szia!
NAGYON tetszik a vers. Minden kép, minden jelző , a hangulat…! Gyönyörű képeket használsz. Még, sok-sok ilyet!!! 🙂
Köszönöm, bár úgy lenne ihletem, mint egy időben 🙂
Nem tudok mit írni… tetszik ez a jégszikrás vers így a nyári melegben…:)))
Azt elhiszem – bár én nem vágyom fázni :)))