Libbenve lengedez és felsikolt
hangtalan hangján, míg viszi a zord
szél, egyre távolabb, ismeretlen
létek felé szürke fellegekben.
Anyagtalan anyag vékony árnya
küzd megváltásra, csodára várva,
ám hiába száll hangja, senki sem
hallhatja meg sehol, se fent, se lent.
Esőcseppek marnak szövetébe
fehér emléke csak menedéke,
s nincs már benne érzés vagy rettegés.
Űrbe bámul végjátékra várva,
a lég millió irányba rántja,
s a vihar csontkacajjal tépi szét.
1 hozzászólás
Nekem ez szonett. Lehet verstanilag nem, nem tudom, de hangulatában igen. Tetszettek a “Libbenve leng”, Hangtalan hang” ….. szókapcsolataid.