Elolvastam immár a szamárral megesett esetet.
Bele is gondoltam, vajon ez hogyan is lehetett.
Bár a szóban forgó Könyvet magam is olvastam,
Versed elolvasván, úgy érzem, jó pár sort kihagytam.
Sajnáltam is szegényke szamárkát rendesen,
Sírdogáltam is pár könnycsepp erejéig csendesen.
Ám midőn művednek újból nekikezdtem,
A sorok közt egy hibát bizony felfedeztem.
Egy a hiba benne csupán, egy kicsike szó.
Tudom, egy költőt okítani nekem nem való.
Megteszem mégis, mert nem olyan vagy Te,
Hogy emiatt álljon fenn köztünk sértődés esete.
A szó, melyet elírtál, a maobita lenne,
Mely legjobb tudásom szerint nem így van nevezve.
Úgy hiszem, mire gondoltál, az a moabita,
De e kis javítás miatt ne legyen köztünk vita!
Nyilván elírás volt ez részedről csupán,
E vers egy-két pohár bor után keletkezett talán.
S ha létrejötte valóban ily időre tehető,
Ez esetben a tévesztés teljesen érthető.
Egészében véve versed tetszett nagyon,
Hogy műveddel elvarázsolj, majd máskor is hagyom.
Kedves szavak ugyan, mit ajánlódban írtál,
Miközben leírtad, vajon nevettél vagy sírtál?
Udvariasságod túlzásba ne vidd,
Csak hogy meg ne bánts! Az igazat írd!
Nem vagyok én olyan, kinek rosszul esne,
Ha szavad nem dicsérő, sőt, bíráló lenne.
Azt mondd, amit gondolsz, baj abból nem lehet.
Én is mindig őszinte vagyok mással is és Veled.
S mivel én nem tudok ilyen remek rímeket faragni,
Igyekszem a saját kaptafámnál maradni.
Elmés gondolataimmal boldogítom a népet,
Hogy nyilvánosan verseljek, tőlem ezt ne kérjed!