Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az ember elvesztve sorsát,
megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a jónak, s nem válogat,
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát,
ha kérdezik: “Hogy van manapság?!”
Ködökkel s homállyal takaródzik.
Egyformán nyeldeklik az édeset
s hitvány keserűt,
hogy igazat a hazugtól
már aligha választ el,
a gyöngéket is inkább
kiszolgáltatja az erősebbeknek,
vagy galád mód eltapossa, mondván:
“Vesszetek csak, éhező szájakból untig elég!”
Hogy gyermekeit nem inti
sem a műveltségre,
intelligenciára,
sem pedig az emberséges viselkedésmódra,
helyette:
“Bulizzatok csak ember-dáridós,
V. I. P. – sokadalomban,
amennyi csak belétek fér,
s kedvetekre részegedjetek csak le
a nap huszonnégy órájában,
hisz a detoxikálóban mindig van szabad hely!”
– Kiölhetnek az emberből már olcsó,
népbutító, álszent propaganda-beszédek,
papoló prédikációk,
torz eszme-elméletek mindent
mohó birtoklási agymosással,
miközben arra eszmél egyszerre csak,
hogy tán sosem lehetett igazán szabad!
Vegetatívvá süllyesztett
roncs-lényével aligha élhet túl félelmet,
agressziót, vadállati szorongást.
S akik szétverik a kultúrát,
harmóniát, a visszatartott csöndet,
mondván;
nagy rakás kupacokba rakják a könyveket
ahelyett, hogy olvasnák is azokat,
hogy kiművelt emberfők, s ne vadbarmok legyenek,
kik csupán csak élnek bele a nagy vak-világba.
Azok tán nem fogják magukat meggondolni dafke-mód!