Felhők tornyosulnak a kék égen,
Akár gondok az ember fejében,
Gond, gond hátán – rajzanak előre,
S tisztulnak időről – időre.
Vannak köztük kicsik és nagyok is,
Van köztük elnyomott, van köztük friss,
Mindegyikben látunk egy alakot,
Szívnek kedves figurát – állatot.
Nyögünk olykor, mert nem tudjuk mi az?
Nem tudjuk, hogy kitalált vagy igaz,
Így itt gyakoroljuk a (z örökös) magyarázkodást,
Ámde megtalálhatjuk rá (valaha) a megoldást?
3 hozzászólás
ez nagyon tetdszik! Olyan aranyos, elkeseredett, édes, meleg és hideg, fájdalmas, de átölel! Nem tudom… de igen. Mindent bemagyarázok magamnak, ezt nem így kellene, talán jobb lenne ha… és az biztos egérke, meg hasonlók.
Köszi!
Az utolsó versszakban elszakadtál teljesen attól ami addig volt….furcsa lett a hangulata,más, de így lett egyedi…elgondolkodtató a vége…
Nekem tetszik.:D