Sorsom kaptafáján
szorong az álom,
hiába járom
szűk létem ösvényeit
nem szabadít meg a hit
csak elandalít és ködbe vonja
egem legszebb csillagát,
úgy nézi önmagát esetlen lelkem
mint gyümölcsüket vesztett almafák
a letarolt kertben
orkán után.
tépett ágaimmal még nyújtóznék az égre
kis reményre szomjazón,
de az isteni trón már ködbe hullt
s a futó felhők alatt ázott madarak
gubbasztanak a fán
vizbe fúlt bogarak nyomán
nem rezzen a tó
nem felel szavamra szó,
s a néma csendben
lelkem sem csitul
S lám hemzsegni kezd a föld
kipattanó zöld füvek rezdülnek
láthatón nő a virág
fényesül a faág
s az éretlenül kapaszkodó kis bogyók
almává pirosúlnak
szikrázón ragyog az új nap
zengve dalol a madár
bokorágon új hálót sző a pók
s a homokbuckák alól
utat talál a bogár
az élet kitárja karjait
újra zeng a remény
és felragyog a hit
4 hozzászólás
Gyönyörű gondolatsor 🙂
szió!
Ha megengeded a Bibliából idéznék :
Boldogok a szomorkodók,
mert ők megvigasztaltatnak.
Máté 5:4
Ilyennek érzem a verset is. Előbb szomorú és felkavaró,
aztán vigaszt nyer és új remény indul!!
Remek
leslie
Nagyon szép! Most éppen ilyen érzésem van…. 🙂 “a Föld forog tovább…)
Megint találtam egy jó verset!