Egy ablakban ülök némán,
s szememben tükröződik,
mi én már nem lehetek,
kék könnyem befelé csorog.
Ülök némán,
s a csend bennem dühöng,
ajkamra remegést csal,
de megint csak
elharapom.
A szívemből kitörő nyugalom
szétzúzza az üvegfalat,
befolyik az esti ég rajta egy csillag
ugrani fél;
nem tudja, hogyan kell hullani.
Lenn
széttárt karokkal állok
én.
Fenn
By tlillan
3 hozzászólás
Szia!
Picit(vagy talán nem is picit) szomorú a versed. Egy pillanatkép ugrott be nekem róla, melyet múló hangulat generált. Lágy,kissé merengő sorok.
Tetszik a versed!
((Zoli
Nagyon érdekes hangulata van ennek a versnek. Számomra meghatározhatatlan és mégis…..
Szomorú…szép…fájóan szép….
A széttárt karjaidba talán valaki majd beletalál….bízzál….