Ferde tükör

Ha megfagyna most bennem a szó,
nem élném túl a magányt.
Ha kiírom, fájdalom tollának hegye serceg a megfoszlott papíron.
Ilyenkor nem akarok élni,
mert nem én vagyok az, akit megmutatsz nekem,
csak szívemben törik el mindig valami ilyentájt,
s földre hullik, mint énem egy darabja.
Egyszer elmúlok, talán végleg.
Már könnyes a papír,
gyengeségem tanúbizonyságait issza a hófehér lap,
szétmállik tőle, s elmúlik, mint az életem.
Saját vermedbe estél, te szerencsétlen,
fájdalmad láthatatlan,
az elmúlást nem látja senki…