Őszinte szívvel, lelkemre fogadom,
szívemben a remény parazsát is eloltom.
Kérhettél volna mást, egyebet…kevesebbet,
merthogy, „ a virágnak megtiltani nem lehet”.
De én megtiltom szívemnek, hisz’ barátságod mindennél többet ér,
alázattal elfogadom, hogy a Sors számomra többet nem ígér.
Az mindennél jobban fájna, ha többé már nem lehetnék veled,
lehunyt szemmel ahogy szívedbe nézek, tisztaság s becsület fénye övezi lényed.
Fogadom hát: ha álmaim kéred, ím vedd el, neked adom!
Őrizd meg szívem minden szerelmes vágyát. Mind nálad hagyom.
Talán majd jő egy új élet, s egy új szerencsésebb kikelet,
szerelmes lelkem, mint Főnix a tűzből új életet nyerhet.
Mert Hinni kell, hogy egyszer minden társtalan lélek párjára lelhet,
talán az én lelkem is jó időben majd rá(d) talál, újra teljes lehet,
… talán épp Veled.
Őszinte tiszta szívvel szavam adom,
megcsendesült lelkemben a fájdalom.
A Reményt többé már „nem táplálom”!
A hitemet, – hogy másik új élet létezhet – s szavam megtartom.
2 hozzászólás
Érdekes fogadalom, őszinte mégis fájó. Úgy érzem, (lehet rosszul) a lemondás még nem csendesült el a lelkedben igazán, próbálod kiírni magadból, de még ott van a de! Ismerős helyzet, kutya nehéz! Jobbom! Attila
Kedves Attila!
Köszönöm. Jólestek a szavaid, gesztusod! – a "jobbod" 🙂 –
Nem érzed rosszul, valóban nem tudok az alaptermészetemen túllépni, nem vagyok alapból "feladós" típus!
Amíg élek remélek. – közhely de talán igaz: a remény hal meg utoljára…
És igen nagyon igen, kiírom magamból és ezzel meg is könnyebbülök kissé…
Sajnálom, hogy neked is ismerős a helyzet… bizakodj!…
Barátsággal: Rezső