„Hová lettek a családi ereklyék?"
Kutya legyek, ha tudom, hogy van tovább…
Pedig egyszer, régen, fújtam minden sorát –
akkor új volt, hallatlan, botrányos;
ettől zengett folyvást a felbolydult nagyváros:
„Na, de még ilyet! Hát ez a Kálnoky!
Honnan volt mersze ilyesmit ontani
tollából?"
Magától!
S bár elhessegették a berzenkedő szavak,
azért még titkon a fejekben ott maradt:
ízlelgették, forgatták,
fejcsóválva korholták
a művet.
De tűnek
előbb lelsz nyomára szénakazlak mélyén,
s előbb ád füst helyett főnszelet a kémény,
mint hogy egy vers csak addig éljen,
amíg a kritika élteti.
Megöregedtem… Egyre halványodom;
nem emlékszem én már, inkább csak álmodom,
s kapaszkodnék a verssorokba,
de mindjárt az elsőnél megbicsaklik elmém…
Ennyit tudok csak, s hogy nem rímekben írta –
lásd, előttem szálltak emlékeim sírba.
„Szellemképüket az utódok őrzik.”
4 hozzászólás
Óriási! Olyan könnyedén, lazán, és mégis milyen erővel kapaszkodnak egymásba a sokat mondó sorok. Élmény volt olvasni. Gratulálok!
Szeretettel
Ida
Kedves Kalina!
Mély tartalom, sokat mondó igazság áll feszes vigyázzban a soraidban, és nem csak az elsőben, meg az utolsóban. Nagyon tetszett.
Szeretettel:
Millali
Meghatódtam Kalina! Ebben a versben benne van egy haldokló erő. Ellentét tudom, és mégis ezt érzem ki. Gratulálok szívből!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm Nektek!
Volt még egy pályaművem ezen a pályázaton, amit majd feltöltök, az már nem lesz ilyen szomorkás, mint az első kettő! 🙂