Mesterkélt-szonett
Forog a Törvény visszhangos kereke,
virrad a nap, rajta álmomnak jele.
Rózsámon tövis, vércsepp a levelén,
örökké így marad, ameddig enyém?
Hiába helyezem kristály vázába,
szirmai jelzik, ez nem a világa.
Potyára becézem: „Lelkem szerelme!”,
még inkább hervad, mondd, mit kezdjek vele?
Hogy, tűzzem kebledre? Akkor tiéd lesz,
ne törődjek azzal, elmém mit érez?
Az Ég sejtjei mibennünk ragyognak,
együtt egyszerre vagyunk illat és szag.
Hallgatok és figyelek szent nevedre…
Te nevetve hajolsz vérző szívemre.
XIV.
Te nevetve hajolsz vérző szívemre,
„halhatatlanság színes egyvelege”,
de itt vagyok én, ki testének fogja,
az élet börtön, tudja a lakója.
Vallom és hirdetem fűnek és fának
– semmit se higgyetek a túlvilágnak –,
nincs bennünk szellem, ez nem más, mint blabla,
színtiszta hazugság, abrakadabra.
Az idő felemészt, szétszakít a tér,
ki mondhatja meg, hogyan cselekedjél?
Az Ég sejtjei mibennünk ragyognak,
együtt egyszerre vagyunk csendben a hang,
szabadon hagyjuk, önmagát teremje.
Hallgatok és figyelek szent nevedre.
XIII.
Hallgatok és figyelek szent nevedre.
Azt látom benned, hogy Isten gyermeke,
ki benned utazik e földi létben,
főszerepeivel maga az Éden.
Volt ő már minden, bűnidéző kígyó,
majd a keresztfán feltámadottként jó,
és mikor a tudás gyümölcsét ette,
észrevette, hogy visszaszáll rá tette.
Figyeljél és hallgassál szent nevedre,
belsőd legyen formáidnak külleme.
Lásd meg, hogy fényed ott ragyog mindenhol,
amiből vagy az egyszerű csillagpor.
Lehet, hogy nem érzed, mást diktál az agy:
együtt egyszerre vagyunk illat és szag.
XII.
Együtt egyszerre vagyunk illat és szag?
Kérlek, gondolj, amit akarsz, bolond vagy.
Kérlek. Köszönöm szépen, hogy annak látsz,
kezdődjön hát az „őszinte mosolytánc”.
Elröpít a Napba angyali szárnyunk,
a Holdra pedig glóriával szállunk,
mi magunk vagyunk az élő Merkaba,
Távolság, közelség, mind-mind fényhaza.
Barátság, ellenség, nemes népmese,
az éjszaka a nappalnak hitvese,
és ha mindez még oly kevés, nem elég,
készítsük el a bölcsőnknek fedelét.
A bölcs Teiresziasz sose volt vak,
az Ég sejtjei mibennünk ragyognak.
XI.
„Az Ég sejtjei mibennünk ragyognak,”
s az oltárnál vizet prédikál a pap.
Hiú seggét fogja másnak férfi, nő,
szerelmük így lesz kivágott szőlőtő.
Röhögök ezen, egyenesen sírok.
Barátom egy a képlet: okozat-ok.
Elég, elég, takarodj, tűnj el innen!
Testvérem, tapasztald, ahogy fenn, úgy lenn.
Persze, naná, amint lent, ugyanaz fent,
akkor az, hogy én itt vagyok mit jelent?
Jelenti, hogy itt az Én a Tűz, a Víz,
a földi zamat és a mennyei íz.
Aha, azt a mindenit, de mit ér ez,
ne törődjek azzal, elmém mit érez?
X.
„Ne törődjek azzal, elmém mit érez?”
De, de majd tudatosan vigyed véghez
mindazt, mi benne folyton csak kavarog,
és figyeld, szíved hozzád beszélni fog.
Olyan ez, mint méhecske a virágon,
egymást éltetik ezen a világon,
mely valójában a te világod is,
és biztos lehetsz abban, hogy nem hamis.
Állj! Egy szó, mint száz, hol itt a logika?
Vagy, múltad és jövőd önmagad titka.
Láthatatlan vagy, mi kézzel fogható,
merj felébredni, szól már a ringató.
Nem értem, mi? Akkor mi ez a lemez?
„Hogy, tűzzem kebledre? Akkor tiéd lesz.”
IX.
„Hogy, tűzzem kebledre? Akkor tiéd lesz.”
Találj meg és aztán még tovább keress!
Igen, adj hálát magadnak, lélegzel,
lüktető kebled azonos Istennel.
Isten, Égi Atyánk, Mindenható Úr,
kérdem én, melyiket vegyem alapul?
Anyám méhéből szenvedek kínhalált,
tényleg követnem kell az Emberfiát?
Esetleg hódoljak másik vallásnak,
vagy Tamásként lényem mélyére ássak,
egészen odáig, hol már semmi nincs?
Se küszöb, se kulcs, se dísz aranykilincs,
mégis él, ez a válasz kérdésedre:
„még inkább hervad, mondd, mit kezdjek vele?”
VIII.
Még inkább hervad, mondd, mit kezdjek vele?
Vége lesz ennek, ha már volt eleje?
Nagyon akarom, hogy már békén hagyjon.
Mondogasd magadban: Om, Om, Om, Om, Om.
Hidd el, ez rajtam egy kicsit sem segít,
engem jó messziről elkerült a hit,
mert mindaz, mire az mondom valóság,
fogva tart, hisz csak álombéli kórság,
mert, amit szeretnék, nem lehet enyém,
és nélküle pedig nem lehetek én.
Tehát vagyok, vagy nem, egy kongó keret,
magam szülte eltemetett képzelet.
Énjére ismert boldog önkéntes Te,
Potyára becézem: „Lelkem szerelme!”?
VII.
„Potyára becézem: „Lelkem szerelme!””
Döntse el magad s ne az egód szele
mondja meg, kell-e ide fény, csillogás,
sötétség közepén szikrázó varázs.
A „Vagyok, aki vagyok.” ős-jelenlét
töltse ki benned megváltó edényét,
mert mindig az Vagy, aki leszel s voltál
– tanultál abból, amíg tékozoltál –,
mocsarad tetején nagylelkű lótusz;
tisztaságodat nem éri abortusz.
Szóval inkább legyek létem kenyere,
mint kényem kedvének az ellenszere?
Egy dolog biztos: az élet nem dráma,
szirmai jelzik, ez nem a „világa”.
VI.
Szirmai jelzik, ez nem a világa,
békességet terem az Élet fája.
Ezt érzem én is egy jó ideje már,
tényleg csak jót akar a kimért halál?
Mi mást? Rosszat egyáltalán nem tehet,
a víz borrá változó áldott kenet.
Forog a Törvény visszhangos kereke,
virrad a nap, rajta álmomnak jele
páros rím, tökéletesség, mert biccen
– lágyan, keményen, de simogat Isten.
Ezt érzem én is egy jó ideje már,
kiesdekelt névvel lehetek én Pál,
vagy maradok így, egységemnek árnya,
hiába helyezem kristály vázába?
V.
Hiába helyezem kristály vázába,
szirmai jelzik, ez nem a világa.
Gyökere mutatja, merre visz útja,
Égatya nyomja és Földanya húzza.
Más ember lenne, és nem az a bálvány,
ki azt hangoztatta, hogy a szivárvány
íve hitvány, képmutató színjáték,
melyben nincs katarzis, égi ajándék?
Nem számít már, hogy volt kietlen sorsa,
most energia dús piros-kék rózsa,
töviseivel együtt az egyensúly,
megváltozva forrásához visszanyúl.
Terhei nélkül átbillen nehezén:
örökké így marad, ameddig enyém?
IV.
Örökké így marad, ameddig enyém,
ám ha elengedem az főnyeremény.
Repülj madárka, tiéd az olajág,
építsél szép fészket, ne hozd vissza hát.
Fenséges könnyedség, öröm állapot,
hagyni, felkelni s nyugodni a Napot.
Átélni mind-mind hétágú sugarát,
megérteni a természet óhaját.
Hála, hála, hála, zengjen háladal,
újra felsírt a szomorú ravatal.
Az ember önmagát ismét túlnőtte,
kolibri tollból szövődött gyeplője.
Szívem éneke hit, szeretet, remény,
rózsámon tövis, vércsepp a levelén.
III.
Rózsámon tövis, vércsepp a levelén,
összeforrva mi vagyunk én te, te én.
Isten, ki önmagán újra túlmutat,
és homokszemnek látja a hegyoldalt.
Bennünk tapasztalja szerves anyagát,
úgy tekint ránk, mint hűséges jó barát.
Most pontot is tehetnénk a végére,
átalakultunk egymásnak ölébe,
és haladunk tovább arany kezdetén,
ezüst mélységünknek gyémánt tetején.
Együtt megéljük az egységérzetet:
mindenkié a végtelen eredet.
Forog a Törvény visszhangos kereke,
virrad a nap, rajta álmomnak jele.
II.
Virrad a nap, rajta álmomnak jele
a megvalósult teljesség igéje,
amely mindenkor éltet, és élni hagy,
hogy a „játékban” gyermeknek maradjak.
A nap nyugodni tér, és emlékeim
megelevenedő fátyol erein
akaratom megismeri vágyait.
Nem te voltál, aki kísértésbe vitt,
mert akkor a kertben egyedül voltam,
koronaként teremtőmhöz hajoltam,
ahol Ő alázat-tenyerébe vett,
hogy lássam, egy élőlény sem vétkezett.
Ez erejének lüktető veleje,
forog a törvény visszhangos kereke.
I.
Forog a törvény visszhangos kereke,
táltos révül, repül ajkáról rege,
és akit a búbánatban megtalál
az a pokol fenekén is talpra áll.
Búg a dorong, furulya szól, dobban dob,
lélek járja, tárul ajtóm-ablakod.
Elröpít a Napba angyali szárnyunk,
a Holdra pedig glóriával szállunk,
mi magunk vagyunk az élő Merkaba,
Távolság, közelség, mind-mind fényhaza.
Barátság, ellenség, közös lételem,
nem szűnő öröm, lélegzel, lélegzem.
Illan az illúziónak szekere,
virrad a nap, rajta álmunknak jele…
6 hozzászólás
Kedves Szabolcs! Az Ég sejtjei mibennünk ragyognak – így igaz, ahogy írod! Még el fogom olvasni néhányszor ezt a versciklust. Lenyűgöztek értékes gondolataid. Nagy vers! Szeretettel: én
Kedves Bödön!
Mint mindig, most is nagyon szépen köszönöm, hogy erre jártál.
🙂
Nagy-nagy szeretettel várlak vissza.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Én is, csak kezdtem olvasni, még címét és hovatartozását sem néztem meg. Nagyon tetszenek soraid, már fél úton jártam, mikor rájöttem, mi lehet ez, hisz hasonlit nagyon a szonetthez, s mégsem egészen az…
Ennyi idő nem elég, ehhez én biztos, hogy többször idejárok és lassan fogom olvasgatni, mert nagyon
tetszik, de ehhez több idő kell, ami most nekem még nincsen. A harmincon túli regényekből már több mint húszat átírtam a számítógépembe, és megszerkesztettem Ésesapám megtalált köteteit, s sorban teszem föl a világhálóra (mek-hez).
Addig csak lopkodva tudok ide is bejönni.
Szeretettel: kata
Kedves Kata!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál, és várlak vissza.
Jó haladást kívánok a kötetek feltöltésében.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Remek munka! Remek gondolataid igen mélyről jönnek. Már többször olvastam, nem elég ha felületesen…
Szeretettel gratulálok, de jövök még én is: Ica
Kedves Ica!
Köszönöm szépen, és várlak vissza szeretettel.
🙂
Szeretettel: Szabolcs