Feltámad a szél, és felhőt harap a Nap,
élet lobban a tél gyötörte ágakon.
A létezés, a holnap új erőre kap –
csak bennem zsong valami furcsa fájdalom.
Maradék szavakat morzsol néma ajkam,
fejemben porladó szikla a gondolat,
szökevény rímek után vonszolom magam,
míg a szótlanság őrjöngve fojtogat.
Ma jobban fáj a csönd, mint eddig valaha,
akár toluló vér, úgy lüktet fülemben.
Lennék a szó, lennék én a vers maga!
…Ha az volnék, se kérhetném már szebben.
Fut az idő, hetekké híznak a napok,
a félelem bilincse ajkamra feszül.
Fűzfából sípot oly' hasztalan faragok,
ha elhaltak a hangok mélyen, legbelül.
2006. április 11.
6 hozzászólás
De nem haltak el a hangjaid – szerencsére. Mert ha az ember valami igazán szépre vágyik, csak eljön hozzád és máris átöleled a lekét szépséges hangjaiddal.
így vagyok ezzel én is, és sokan mások
Szeretettel: fefo
Nagyon kedves tőled, fefo! Köszönöm 🙂
Netelka nem hiszek abban, hogy a szavak elhalnak. Nálad sem lesz ez így sokáig, hisz már sok szép verset írtál. Kívánom, hogy nyíljanak meg mielőbb a szép szavak
csatornái.
Üdvözlettel: Túri I.
Látod, Imre, ez egy egyéves vers, úgyhogy tényleg nem haltak el 🙂 Csak időnként rám jön a frász, hogy “ennyi volt”. Köszönöm 🙂 Neti
Kedves Netelka!
Ez gyönyörű! Fájdalmasan gyönyörű… Örülök, hogy olvashatlak:)
Üdv: Borostyán
Köszönöm, kedves Borostyán. Mostanság is megírhatnám, mert megint kerülnek a szavak… Igaz, már ezerszer megírtam ezt, így abban reménykedem, hogy majd csak jönnek 🙂