Csak a mának élek
s nem zsibbad agyam
bizonytalan holnapért:
kéngőz dunsztos álmokkal
nem marom majd magam
a megroggyant napjaimért.
Csak a mának élek
s ereimet fel nem vágom,
ha a szürke horizontom
dohos pincében látom
s véres napnyugtáig
a lapos erszényem
kiszikkadva tátong.
Csak a mának élek
s jellegtelen tervemet
nem kell korrigálnom:
fásult érzelemmel
– mint alélt igás állat –
húzhatom, vonszolhatom
a sors kiszabta jármom.
Csak a mának élek
s érzékemre balzsam:
nincsen kitől tartsak,
kiapadt vagyonomat,
álmom dús vagyonát
vajon mire herdáljam
és majd kire hagyjam.
Csak a mának élek
s ajkam hálát rebeg
istenadta sorsomnak:
tervezzem haj szaggatva
vajon mi jót hozhat
a csalárd fényű holnap?