Gyávák vagyunk leülni a nyomor
asztalához, hol üres tányérok
fölött szemünkbe nézne az éhség.
Hiába hív ezer korgó tekintet,
csak bambulunk, mint eltévedt vendég.
Gyávák vagyunk látni a nekünk is
fájót, törődött életek rongyba
csavart sajgó-zsibongó sebeit.
Csak ülünk tétlen a napos oldalon,
s hitványságunkon semmi nem segít.
2006. március 1.
2 hozzászólás
Egyetérzek.Tömören, világosan, szépen megfogalmazva. Szeretettel: Zsuzsa
Köszönöm, hogy olvastál 🙂