Hagyj… hagyj meg a mának,
ne sajnáld, hogy a tegnap még fájhat.
Hagyd pihenni lelkem,
gaztól hangos kertben,
bokrok alatt fekszem sután,
nézek fejemből bután,
mi lesz még,
mit mér rám a sors,
ami számára csak sport.
Porhüvelyem koszlott
ing gyanánt lengeti a szél,
elmém bomlott,
sejtjei közt bugyog a vér.
Témám magam vagyok,
unalmas tudom és nem ragyog.
Nem fénylik és szórakoztató,
egyhangú, monoton
szemétdombon rothadó
múlandó szenvedésbariton.
Hagy…hagyj aludni már,
fénytelen testem pihenni vágy,
elvisz az éji pillangó szárny,
elvisz messzire ma este,
lassan betakar a csillagok leple,
betakar lassan a csillagok leple…
4 hozzászólás
Elgondolkodtató, szép, szomorúságot ontó versed szeretettel olvastam : Zsuzsa
Köszönöm, Zsuzsa!
❤
Kedves Edit!
Nekem nagyon furcsa egy olyan versre azt írni, hogy szép, mivel az Elmúlás versekhez tetted.
A versed ugyanis jól szerkesztett, gondosan alkotva, valahogy szomorúságot érzek benne…
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm, kedves szavaidat.
Szomorú a vers igen, sajnos.
Szeretettel ölellek: Edit