Szemed – világra néző ablak,
homályosul, és elmaradnak
tájak, évek; hajlik meg a nyak –
aggul el a látható anyag…
Napsugár a porban hempereg,
rét virágát többé nem szeded;
csendesül a zúgó szélmalom,
heggyé nő minden apró halom.
Elszakad a színezüst kötél,
víz immár csak száraz rönköt ér;
s mikor újra földdé lesz a por,
mert kipattan lassan a kapor,
s eltörik a kútnál a vödör,
te mégis… reménybe öltözöl…
Halkul az ének…
By Klára
12 hozzászólás
Nagyon tetszik Klára. Az „apró” spondeusa bánja méretes fülem, én lecserélném:
(hegyekké nő minden kis halom) ?
Gratulálok. a
Köszönöm, antonius. A javaslatodat feltétlenül átgondolom:)
Üdv: Klári
Nagyon szép, kellemes vers. Tisztán visszaadja a képeket.
Köszönöm, kedves Jolcsi:)
Üdv: Klári
Reménytelenség keres reménységet…s talál! Mert minden vég kezdeténél ott van a kezdet vége is, mely folytatást ígér. Olyan jó hinni benne. Olyan jó hinni. Üdv: én
Milyen igazad van!:) Köszönöm szépen a figyelmedet, Bödön!
Üdv: Klári
Kedves Klára!
Mindig örömmel olvasom a verseidet, melyben mély érzelmekről vallasz. ( Itt reményről a reménytelenségben. )
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
A remény még a reménytelenségben is ott van:) Köszönöm a véleményed.
Szeretettel: Klári
Kedves Klára!
Versed rímjei tetszenek nekem, s soraidban mély gondolatok tömörülnek.
Szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm a véleményedet kedves Kata. Szeretettel: Klári
Nagyon szeretem a verseidet, kedves Klári, mert őszinték, igazak… és gyönyörködtetnek, remek rímeikkel, csodálatos képeikkel… Igazán gyönyörű!
Szeretettel!
Ida
Köszönöm a véleményed, kedves Ida. Nagyon jólesik 🙂
Szeretettel: Klári