Csak raktam a lábam,
és iszonyú lassan
fogyott az út.
Elém a hóra a sebzett
Nap vére hullt,
s mint testen a var,
foltokban rőt avar
sajdult a szememre,
előttem minden
mintha a világ
vérző teteme lenne.
„Így vetít az elme!”
Lám, mindenben pusztán
magad belső világát látod,
s ha fájdalmas sebed
arcodat torzra rántja,
rávetíted a havas külvilágra
önnön torz képedet.
Az a fedéltelen,
az a fedetlen halott,
ki éjjel a park
padjához fagyott,
nem látta ékszernek
a téli égen ragyogó
millió csillagot,
sem égi lámpásnak a Holdat.
Inkább magára húzta volna
foltos takarónak.
3 hozzászólás
Gyönyörű a versed, Zsuzsa. Szeretném egyszer kötetben látni ezt is.
Köszönöm szépen! 🙂
Nem ezt Netelka, hanem az összeset… örülök, hogy felfedeztelek! 🙂 Nagyon szépeket írsz!