A szegények háza
Mikor a nap a föld határán,
Elűzve álmot, megjelen,
Munkámba néha erre tartok,
E nagy ház mellett, csendesen.
El-elnézem, milyen mogorva:
Sötét ablakkal van tele,
Mily szánalmas a némaság itt, —
Szegények háza a neve.
És a nagyváros utcza-népe
Közönyösen tekinti rég,
Hogy itt nap nap után halottal
Koczog a gyászkocsi-kerék.
Egyszerű fekete koporsó,
S bent egy szegénynyel kevesebb.
A kapuban már lesve várnak,
Helyét vájjon ki kapja meg!
Igy megy az egyik s jő a másik,
Mi jelzi még, hogy élnek itt,
Meg a tavasz, a szép, az áldott,
A mikor a virág kinyit.
A tágas udvaron a fákat,
(Terebélyes vadgesztenyék,)
Napsugár csókja kifakasztja,
S illatban fürdik meg a lég.
És szinte futva, szinte vígan
Jön a sápadt embersereg ;
Ki nem lát, ki süket, ki béna,
Ki púpos és mind, mind beteg.
Sétálgatnak, de nemsokára
Csak megtelik ott mind a pad.
A gesztenyékről csendbe’, halkan
Rájuk virágok hullanak.
De szemeik a ránczos arczban
Fényes könyek közt fürdenek;
Melyők nem gondol tavaszára;
Virág nyitván fejők felett
Oh mennyi elszállt, édes álom,
Óh mennyi terv, mely romba dőlt!…
A kalapom’ szememre húzom,
És sietek e ház előtt.
Az nap aztán nem megy a munka,
S álmodni, jaj, dehogy merek;
Valamitől tartok remegve,
Mint a megvert, félénk gyerek.
Csak este, mikor kis szobánkban
Boldog feleségem fogad:
Akkor száll el lassan szivemről
Az a nyomasztó gondolat.
Havas István:1873 – 1952
Das Armenhaus
Wenn die Sonne am Rand der Erde
einen Traum verjagend erscheint
und manchmal an die Arbeit gehend,
neben diesem Haus, ganz entspannt.
Ich schaue mir an, wie mürrisch er ist:
Es ist voll mit dunklen Fenstern,
wie erbärmlich ist die Stille hier,
im Armenhaus, so wie gestern.
Die Grossstadtmenschen an der Strasse
gleichgültig, schauen schon lang an,
dass hier Tag für Tag mit den Toten,
der Leichenwagen läuft voran.
Einfacher dunkelschwarzer Holzsarg,
und einer ist weniger drin.
Am Tor warten bereits die Neue,
wer bekommt jetzt der Hauptgewinn.
Der einte, geht, ein anderer kommt,
was bedeutet, hier leben noch,
und auch der Frühling, die Selige,
wenn sich die Blüte öffnet, doch.
Die Bäume im weitläufigen Hof
(die wilden Kastanienbäume),
der Kuss der Sonne wird sie öffnen,
die Luft badet in Duftschäume.
Und fast rennend und auch fast lustig
der Menschenschlag langsam hin wankt;
der ist blind, der ist taub, der ist lahm,
der ist bucklig ‘d alle sind krank.
Sie spazieren, aber nicht lange,
alle Bänke sind sehr schnell voll.
Von den Kastanien still und leise
Blumen bedecken sie prachtvoll.
Die Augen im faltigen Gesicht,
sie baden in hellen Tränen;
welcher nicht an seinen Frühling denkt;
Blütenöffnung übersehen.
Wie viele süßen Träume sind fort,
viele Pläne sind gescheitert!
Ziehe den Hut über den Augen,
und ich eile von dem Haus weg.
An dem Tag kann ich nicht arbeiten,
und zu träumen wage ich auch nicht;
ich habe vor etwas grossen Angst,
wie ein geschlagenes Kleinkind.
Nur abends, wenn mich im kleinen Zimmer
bei meiner Frau mich verankre:
dabei verlässt es langsam mein Herz,
dieser druckende Gedanke.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
2 hozzászólás
”Csak este, mikor kis szobánkban
Boldog feleségem fogad:
Akkor száll el lassan szivemről
Az a nyomasztó gondolat.”
Jó, ha ilyen társa van valakinek.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm Rita, hála Istennek, nekem van, 63 éve lesz Októberban, ha megéljük…üdv Tóni…