Olykor elveszek a mindennapokban,
s csak keringek a hétfők-vasárnapok
körém lombosodott rengetegében.
Rám sápadt, unott keddek szűk vénája
vonszolja lomhán a vérem, miközben
bordám mögött egy-egy kibiztosított
dobbanás mond csütörtököt. Csak állok
bénultan, rakódnak rám a szerdák és
faltól-falig péntekek, s mint cellában
megtett kilométerek, felzabálják
előlem a még megélhető teret.
[…]
Július jön, s én belekapaszkodom
a nyárba, ahogy felém tárja forró
és izgalmas sugárkarjait. Hiszem,
erre tart a perc, mi majd az ökölbe
szorult időből hetekre kiszakít,
s tenyeremben titkukat mind felfedik
az árokká mélyült Nasca-vonalak.
2 hozzászólás
Hogyhogy ehhez még senki sem írt?! Nahát! Pedig szokásosan remek.
Bár azért kíváncsi lennék a két verszak közti 3 pontot vajon mi tölti ki. Így egy hajszálnyival kicsit talán nagyobb a "szakadék" a két versszak között, mint kéne.
Gratula. Poppy
Poppy, azzal a zárójelbe tett ponttal azt akartam érzékeltetni, hogy még hosszan taglalhatnám a hétköznapok taposómalmában elketyegő időt. Ehelyett inkább egy nagy ugrással az általam annyira imádott nyárra és annak izgalmaira terelem a figyelmet, mert az reményt ad, hogy túléljem a hétköznapokat. Persze, lehet, hogy a három pont nélkül is érthető 🙂 Köszönöm, kedves Poppy 🙂