Például így: verset olvastam egy irodalmi oldalon:
A vers elején úgy érzem, ki írta, nincs egyedül, csendben, magában, talán álmodozik. Lehet, nem is most mai valóságban, hanem valamikor már megtörtént eseményekre emlékezik… Vele társalog, akit soha nem tudna elfeledni.
Bánat veszi körül, nem tud szabadulni a gondolataitól.
S akkor, hirtelen eszébe jutnak az átélt csendek. A csend, ami most megnyugtatja. Én is érzem és tudom, mert átéltem már azt az érzést, hogy ülök magamban, a csendet hallgatom. Gondolkodom, s megnyugszik nyugtalan lelkem, de nem félek a magánytól, s hallgatom a csendet, közben halkan nem messze, megszólal egy gitár és az én kedvenc dalomat játssza… Még gondolatban is ütöm a taktust, mint egy zongorán, a kísérő akkordok fülembe csengenek…
Úgy érzem, mert tudom, ami elmúlt, soha nem jöhet vissza, de a remény halvány fénye felcsillan bennem: mégis szép az élet, kint ragyogón süt a nap, a kertekben virágok pompáznak, a fán kismadár csicsereg. Miért kesergek?
Együtt érzek a vers költőjével s versed olvasva olyan gondolatok születtek bennem, hogy én is írjak egy verset.
Így született a Csitt, gitár húrja peng c. versem.
Csitt, gitár húrja peng…
Nem vagyok egyedül, a csendet hallgatom,
magamban tűnődve álomba merülten.
Lehet, tán’ nem most, mai valóságban
régebben léteztem, gyönyörűt álmodtam.
Odafenn az égen napsütötte réten,
egyedül sétáltam, virágon lépkedve
csillagok odafenn fényesen ragyogtak,
fátyolfelhők felől halk gitár húrja pengett…
csodás kísérő akkordok, kedves dalaim
fülembe csengenek… itt vagy mellettem,
eszedbe jutottam, vigasztalsz engem?
S én halk gitárszó mellett a csendet hallgatom…
és a kísérő szólamokat csendben hallom,
mint valaha régen, élő valóságban,
míg pengetted a gitárt, zongorán kísértem
a csodás melódiát, s az ablakban árván
dalolt egy kismadár…
8 hozzászólás
Drága Kata!
Csodálattal olvastalak. Kankalin versét is megkerestem, s most itt csengnek bennem mindkettőtök sorai, miközben hallgatom a csendet… 🙂
Gratulálok szeretettel,,
Ida
Kedves szavaidat köszönöm, drága Ida. Mondhatom, hogy valóban szeretem a csendet hallgatni, és a békességben élni.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Nagyon tetszik ez a versed, s az is, ahogy leírtad, hogy született. A csendet hallgatni, és meg is hallani nem biztos, h sok embernek megadatik ebben a mai hajszolt rohanó világban. Nagy adomány ez, mint ahogy a versírás képessége is! Örülök, h elolvashattam Sok szeretettel köszöntelek: én
Kedves Laci!
Egy pályázatra készült, s kérték, hogy írjuk le, hogy születik a vers, amit beküldünk, utána karácsonyra kötet készült belőle. Egy verset és egy prózát lehetett ilyen módon küldeni.
Nagyon igaz, ahogy mondod, hogy: "sok embernek megadatik ebben a mai hajszolt rohanó világban"-
a csendet, békességet hallgatni, érezni. Hol vagyunk most attól?
Köszönöm, hogy itt jártál, örülök, hogy tetszett.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata! Dalol ez a csend, gyönyörűen szól a gitár. Szeretettel olvastalak. Éva
Évikém! Örömmel látom, hogy ismét itt vagy. Már kezdtem aggódni, hova tűntél.
Köszönöm, hogy olvastad a versem, amikor készült, akkor kezdtem a szonetteket megszeretni. Igaz, hogy ez a példány nem szonett, de úgy is készült belőle egy példány.
Köszönöm, hogy olvastad, és jó egészséget, mindenféle szépet és jót kívánok Neked. Jó lenne találkozni ismét. Szeretettel: Kata
Szia Kata! 🙂
Tetszik, ahogy elmesélted versed születésének történetét. Megtisztelő, hogy éppen az enyémmel való találkozás késztetett az írásra.
Kíváncsian szemlélgettem, hogy milyen gondolatok kerültek felszínre akkor, amikor elolvastad soraim.
Van abban igazság, amit az elemezgetés után megfogalmaztál de csak részben.
Utólag elárulom, hogy a megjegyzésben említett verset szintén egy költemény ihlette, mert olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy muszáj volt benne és általa még mélyebbre mennem. Így született meg a Gyöngy(szemem), amiben valóban ott a múlt, de egy újszerű érzés is, ami akarva-akaratlan a hatalmába kerített. Nem ez volt az első ilyen, de az utolsó sem. Van az úgy, hogy nem tudunk szabadulni, talán azért, mert nem is áll szándékunkban.
Köszönöm, hogy elmondtad e versed születését. Ebből is látszik, hogy belül különböző húrokat pengetünk, de a hangzás lényege megmarad. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kankalinka, azt hiszem, hogy akkor mindketten hasonló húrokat pengettünk, hiszen én is tanultam zenélni (zongorán), ami rokonlelkekké tett minket, de tudom, egyebek is. Versem előtt eredetileg nem volt magyarázat (úgy is fenn van itt!) Azért tettem hozzá, mivel egy ideig a miskolci rádió íróklubnak is tagja voltam, és ott minden évben kiadtak köteteket, s egy alkalommal arra kértek, hogy írjuk le, hogy született valamelyik versünk. Nekem ez, és egy novellám is bekerült a szépen összeállított kötetbe.
Egyébként azokban az években kezdtem szonetteket írni, akkor szerettem meg ezt a formátumot, most is igyekszem gyakorolni. Amikor mások verseit olvassuk, gyakran megfordul fejünkben hasonló, amiből aztán mi is verset alkotunk. Jó volt az a divat, amikor elkezdtek egy láncverset. Nekem akkor több versem is úgy született, hogy ezekből kiemeltem a saját szakaszokat és új vers készült belőlük. Kár, hogy most ez feledésbe ment…
Köszönöm Kankalinka kedves szavaidat, szeretettel: Kata