Egy pillanatra lehunyom szemem,
az elmúlt évekre emlékezem.
Hajnali harmat borul a tájra,
csepp mosoly redőződik a számra.
Mily gyorsan elillant gyermekkorom,
elsuhant, mint szél a virágokon.
Aztán szállt, elrepült az ifjúkor,
az álmok, tovatűnt, mint a kámfor.
Köröttem egyre többen utaznak,
fel, a fénybe, valamit kutatnak.
Rádöbbentem, már a csontom sajog,
én is csak egy hullócsillag vagyok.
5 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
Mindannyian hullócsillagok vagyunk, csak van aki fényesebben és tovább ragyog!
Szeretettel: dodesz
Kedves Dodesz!
Igen, ez az élet rendje 🙂
Kedves Zsuzsa!
Érdekes és szépen megírt verset alkottál. Bizony, gyorsan múlik az idő, s mindenkinek eljő az ideje,
hogy hullócsillag legyen. Tetszett a versed a páros rímekkel.
Szeretettel: Kata
Szép vers…talán az élet is a hulló csillagokkal jött létre a földön…
A ragrímek ellenére is tetszetős a vers…gratulálok:B:)