"Ha szántasz, s a magot belém veted,
termek Neked gyümölcsöt, édeset!
Csak ápold, gondozd a kihajtott magot,
munkád gyümölcsét megkapod!"
Az Ember dolgozott, ültetett,
de nem aratott, nem szüretelt.
A Föld nem termett, csak mormogott,
az Embernek néhány mondatot:
"Nem jól vetettél! Nem sorba!
A mag nem nőhet össze-vissza!
Rendszert vigyél bele!
S ha itt az ideje, jutalmad megkapod!"
S az Ember ültetett új magot…
Ez így ment évről évre…
A Föld mindig csak ígérte,
a gyümölcsöt, a terményeket,
s az ember vetett, reménykedett…
Ám egyszer betelt a pohár!
Elhatározta, hogy odébbáll,
mert, hiába ás, kapál, locsol,
egy fonnyadt körte se nő sehol…
Lassan bandukolt a Patakon Túlra,
félőn vetett magot az újba,
az új Földbe, az új reménybe…
Várta lesz-e eredménye…
Az új Föld nem ígért. Termett!
A legszebbnél is szebbet.
"Gyömölcs! Mézédes, gömbölyű!
Ó de nagyszerű!
A dolognak csak egy hibája van:
(mondta az ember, kissé morcosan)
Nincsen már fogam!"
3 hozzászólás
🙂 kedves és tanulságos… furcsa ugyan a ritmusa (rímek, sorhosszok), de ettől még tetszett
üdw
szia Gyömbér!
érdekes és legfőképpen tanulságos művet hoztál
össze. Szépen érezhető benne mindennapi létünk…
szeretettel leslie
Szia, Gyömbér!
Jól sikerült, gondolom szimbolikus is, e versed.
Tetszett!
Üdv!