Kossuthné és leánya sírjánál.
Lenn zúgva morajlik a Földközi tenger,
S a bérczi tetőre fel-feltör e hang . . .
Zöld cziprusok árnyán, ott al’sza sir-álmát,
Száműzve hónából, két árva galamb.
Tenger zokogása: neverd fel az álmot ! . . .
Ne tudja, ne lássa a síri tetem:
Hogy nem honi földnek szent hantja takarja,
S felettök az ég is . . . az is — idegen! . . .
Ne tudja, ne lássa, hogy számkivetésben
Epeszti szivét még a férj, — az apa . . .
S hogy nemzete távol epedni se tud már :
Kijátszva reménye, fásulva maga . . .
De zúgj ! . . . zokogásod hasson föl az égig!. . .
Tán rája fölébred a hon-kegyelet,
S szárnyára ölelve a sírbeli hamvat:
A drága szülöttnek, a távoli hamvnak
Édes hazaföld ád lágy szemfedelet 1 . .
Genua 1881. január 21.
Az utolsó versszakot akkor fűzte hozzá,
mikor az ő hamvaik is hazai földbe kerültek.
Tenger zokogása, langy szellők bugása
Megnyitotta a sírt, hol pihentek ők . . .
S most körülölelve, a nemzet szerelme:
Édesen ringatja a szent hazaföld
Budapest, 1894. márczius 81.
Illyés Bálint: 1835 – 1910
Am Grab von Frau Kossuth ‘d ihrer Tochter
Unten heulend und tosend tut das Mittelmeer
‘d das Dröhnen dringt auf dem Gipfel den Bergen,
dort unten im Schatten den Zypressen schlafen,
aus der Heimat verbannt, zwei Waise Gerlen.
Des Meerschluchzens: Soll nicht den Traum aufwecken!
die sollen nicht wissen ‘d sehen, die zwei Menschen:
dass sie nicht von der Heimaterde bedeckt sind,
‘d über ihnen der Himmel, ist auch ein Fremder.
Die sollen nicht wissen ‘d sehen, dass im Exil,
der Ehemann und Vater sehnt er sich nach ihnen.
‘d, dass der Nation dort nicht mal mehr sehnen kann:
Hoffnung ist ausgespielt, blasiert von innen.
Doch Groll du, lass dein Schluchzer bis in den Himmel!
Vielleicht dann erwacht die Pietät der Heimat,
und auf die Flügel nimmt die Asche von dem Grab:
zu den lieben Geborenen, ‘d fernen Asche,
der lieben Heimat gib denen sanfte Bahrtuch!
Genua 21. Januar 1881
Der letzten Strophe fügte er hinzu wenn ihre Asche
landete auch auf heimischem Boden.
Das Schluchzen des Meers und der sanften Brise
es eröffnete das Grab, in dem sie ruhten.
‘d jetzt sind umgeben von der Liebe der Nation:
in der heiligen Heimat endlich ausruhen.
Budapest, 81. März 1894.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
2 hozzászólás
Kedves Tóni!
Gyönyörű, fájdalmas, megható sorok:
“De zúgj ! . . . zokogásod hasson föl az égig!. . .
Tán rája fölébred a hon-kegyelet,
S szárnyára ölelve a sírbeli hamvat:
A drága szülöttnek, a távoli hamvnak
Édes hazaföld ád lágy szemfedelet”
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm Rita…üdv Tóni…