Isti öcsémhez

Emlékeid
csendjében élek talán
néha még, túl a megkövesült időn.
Szívemben merengvén el, ami volt
túl a múlt szavának s annak hevén.

Oly nehézzé lett
mára a jelennek arca, színtelen
fakulásain tűnik el benne oly sok
értelem, ahol lázadó
képzeteken
rohan el a pillanat egésze, mozduló
árnyak lebbenésein.

Voltak bennem
élő neszek a súlytalan
semmibe veszve növesztve azt, mi
a szavakban él tovább
sóhajnyin
látva meg emlékül mindazt, amiért
felzokogok néha éji csendeken.

Azért a mindenért, ami volt nekünk
szíveink gyermeki szeretetén, miben
láttuk egymást remélni a holnapért.

S mi vágy volt,
mára feldereng e szív
érted való szép ígéretén mindazon
valóságért, melyben
vitetünk lenni
élve és remélve a mindenek lángjain
lobogva, létekül látva meg egymásban
örökül, egymásért szíveink szeretetét.

Én teérted
újra fellobognék
érzéseim eleven múltjain, csak
láthatnám újra gyermeki mosolyod
arcodon ívelni fel mint
régen, mi volt
egykor szíveinkül szeretve egymást.

Talán még élek
emlékeid csendjében,
ahogy Te bennem élsz a csörgedező
időn, elevenülésén e jelen
valóságnak,
mi előttünk áll, vitetve át a holnapon
szépeinkbe hitt reményeinkért.

Kik voltunk
egymásnak gyermekekként testvérül,
ahogy a jelenben is azok vagyunk e
távolban, érintve szíveinket
immár a múltnak
szava, letűnve perceink néma
hallgatásán a halvány
merengés.

Ahol fátylaiba
borult csendeken időzök gondolva Rád,
szeretett öcsém.
Mikor az alkonyi ég közelgő ringásain
lassanként felragyognak értünk az est
hunyorgó lepleiből éjre hullt
arcán feltűnő
egeknek, arcunkra festett ábrándokká lett
messze csillagainak nesztelen árnyain,
fentről lelt sóhajokba zárt
előttünk való pillantásai.

Melyek talán
találkoznak velünk tekinteteink aranyló
sugarán látva meg közös valónk gyermeki
emlékeit ama csillagokban,
melyek akkor
is a nagy éjek fellegei felett, felettünk
virrasztva örökkön ott ragyogtak.